FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Központi Könyvtár » Szociológiai Gyűjtemény » Évfordulók » Tocqueville

Életrajz

2011-05-17 13:52:20

Hahner Péter: Előszó: egy könyv és írója. In: A régi rend és a forradalom / Alexis de Tocqueville. Bp. : Atlantisz, 1994. p. 9-29. Részletek.

Származását és szokásait tekintve ugyanis Tocqueville maga volt a megtestesült arisztokrácia. Apai ágon egyik őse Hódító Vilmos oldalán harcolt a hastingsi csatában, nagyanyja ereiben Szent Lajos és Cesare Borgia vére keveredett. Eszményképének anyai dédapját, Malesherbes-et tekintette. Ez a felvilágosult arisztokrata a királyi cenzúra vezetőjeként támogatta az Enciklopédia kiadását, XVI. Lajos minisztereként kiállt a protestánsok egyenjogúsága mellett, s a terror idején azért fejezték le, mert XVI. Lajos perében önként vállalta a védő veszedelmes szerepét. (Tocqueville valószínűleg a szellemességét is tőle örökölte. Malesherbes a vérpad felé haladva megbotlott, és így kiáltott fel: „Rossz jel! Egy római a helyemben visszafordulna!”) Bár intellektuális és politikai téren Tocqueville gyorsan eltávolodott családjától, s az 1836-ban megörökölt grófi címet sohasem használta, érzelmi kötődéseit egyáltalán nem számolta fel. Kifinomult, hűvös, visszahúzódó magatartása mellett arisztokratikus szokásai, a céllövés, az úszás, a gyalogtúrák és a kutyák kedvelése egyaránt arról tanúskodott, hogy ereiben igazi kék vér csörgedezik.

Apját, Hervé Louis Franwois Jean Bonaventure Clérel de Tocqueville-t és anyját, Louise Madeleine Le Peletier Rosambot 1793-ban, a forradalmi terror idején családtagjaikkal együtt bebörtönözték. Apja megőszült a börtönben, anyja nagyapját, szüleit, nagynénjét és sógorát lefejezték, s az asszony élete végéig hajlamos maradt a depresszióra. Életüket a forradalmi kormányzat 1794-es bukása mentette meg. Három fiúgyermekük közül Alexis Charles Henri volt a legfiatalabb, 1805. július 29-én született Párizsban. Gyermekkorát részben párizsi házukban, részben a normandiai Contentin-félszigeten fekvő ősi családi kastélyukban töltötte, amelynek tornyából jó idő esetén azt az öblöt is megpillanthatta, ahonnan őse Hódító Vilmossal elindult Anglia elfoglalására

A családi légkört a gyász, a nosztalgia és a régi rend iránti hűség határozta meg. „Ma is úgy emlékszem – írta Tocqueville egyik 1857-es levelében –, mintha még mindig ott lennék, egy bizonyos estére, amelyen egy családi találkozó alkalmából több rokonunk is összegyűlt a kastélyban, ahol apám élt. A szolgákat elküldték. Az egész család a kandalló köré gyűlt. Anyám, akinek lágy és átható hangja volt, egy híres áriát kezdett énekelni üldöztetéseinkről, melyben szó esett XVI. Lajos király szenvedéseiről és haláláról is. Mindenki sírt, mire befejezte, nem az általuk elszenvedett egyéni veszteségek miatt, még csak nem is a sok rokon miatt, akik a polgárháborúban és a vérpadon pusztultak el, hanem annak az embernek a sorsa miatt, aki már tizenöt éve halott volt, s akit a könnyeiket ontók többsége sohasem látott. De ez az ember a király volt."¹

Tocqueville intellektuális teljesítményének és szellemi önállóságának értékelése során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az az ember, akit John Stuart Mill a képviseleti demokrácia első teóriája megalkotójának nevezett, ultrakonzervatív, legitimista családban nevelkedett…

…Apja XVIII. Lajos prefektusa lett, testvérei katonatiszti pályára léptek, ő pedig metzi kollégiumi és párizsi egyetemi tanulmányai után, 1826-ban megszerezte a jogi végzettséget, hogy bírói pályán szolgálja a királyt.

De mit tehet egy arisztokrata, ha úgy látja, hogy a király méltatlan a szolgálatra? Ez a kérdés 1830-ban merült fel, amikor X. Károly király antiliberális intézkedéseivel előbb politikai válságot, majd forradalmat robbantott ki, és elmenekült az országból. Tocqueville apja és bátyja úgy cselekedtek, ahogy azt arisztokrata környezetük elvárta tőlük: nem voltak hajlandóak letenni az esküt az új királyra, Lajos Fülöpre, inkább felhagytak minden közéleti tevékenységgel. A család legfiatalabb tagja azonban, aki ekkor már a versailles-i törvényszéki tanács tagja volt, úgy vélekedett, hogy „a Bourbonok ezredrészét sem érdemlik meg az érettük kiontott vérnek”, és rokonai nagy felháborodására letette az esküt.

Vajon mi juttatta el e családjával való látványos szakításhoz? Puszta karriervágy? Nem valószínű, hiszen 1851-ben a legfényesebb állásokra lett volna kilátása, ha elfogadja a későbbi III. Napóleon államcsínyét, s ő mégis felhagyott a politikai tevékenységgel. Negyvenhat éves korában hű maradt a megdöntött politikai rendszerhez, huszonöt éves korában viszont nem, mert úgy látta, hogy X. Károly „azért bukott meg, mert megcsorbította a számomra oly drága szabadságjogokat.”

Az ifjú Tocqueville ugyanis ekkorra már meglehetősen eltávolodott családjától. Ebben több tényező is szerepet játszott. A felvilágosodás íróinak hatására tizenhat éves korában elveszítette katolikus hitét, s bár magát a vallást továbbra is a társadalmi rend fontos biztosítékának tekintette, élete végéig deista maradt…

Tocqueville családjától való függetlenedéséhez szerelmei is hozzájárultak. Először egy vagyontalan kispolgári leányba, Rosalie Malye-be lett szerelmes, majd egy angol hölgybe, Mary Mottley-ba, akit 1835-ben, többéves viszony után feleségül is vett. Rokonai távolról sem voltak elragadtatva választásától: Mary nem volt sem előkelő, sem gazdag, sem különösebben szép, s ráadásul hat évvel (a rossz nyelvek szerint kilenccel) idősebb volt férjénél. Gyermekük sem született, Tocqueville azonban szerette feleségét, kiváló szellemi partnert talált benne, és élete végéig hű maradt hozzá.

1830 táján Tocqueville már nem sok élvezetet talált törvényszéki munkájában. „Nekünk politikussá kell válnunk!” – írta 1829 októberében legjobb barátjának, Gustave Auguste de Beaumont-nak. „És ehhez az emberek történelmét, de legfőképpen közvetlen elődeink történelmét kell tanulmányoznunk!”2 Az 1830-as forradalom után kínos helyzetbe került: bár az új királyra letett esküvel eltávolodott rokonaitól, karrierje mégis zsákutcába jutott: felettesei továbbra is legitimistának tekintették, nem bíztak benne, és nem javasolták előléptetését. Ekkor határozta el magát egy amerikai utazásra, amellyel egy időre elszakadhat családi és munkahelyi problémáitól, s amelyről visszatérve könyvet írhat majd az Egyesült Államok társadalmáról. Beaumont barátjával együtt tizennyolc hónapi szabadságot kértek az amerikai börtönrendszerek tanulmányozásának céljával, s távoli rokonaik, a két leghíresebb Amerikát járt francia arisztokrata, Chateaubriand és La Fayette ajánlóleveleivel felszerelve 1831 tavaszán hajóra szálltak, hogy elinduljanak életük legnagyobb kalandjára.

Ez az utazás mindkettejük pályafutására nézve meghatározó jelentőségűnek bizonyult. 1831 májusától 1832 februárjáig csaknem valamennyi amerikai államban megfordultak hosszabb-rövidebb időre. New York-ban, Bostonban, Philadelphiában, Baltimore-ban és Washingtonban huzamosabb időt is eltöltöttek, felutaztak az északnyugati határszélre, a mai Michigan területére, megismerkedtek a kanadai francia közösséggel, és lehajóztak a Mississippin New Orleansig. Hazatérésük után pedig mindketten megírhattak egy-egy rendkívül sikeres könyvet, amely biztosította számukra a politikai és a tudományos karriert. Beaumont egy regényt írt a rabszolgaság szörnyűségeiről, Tocqueville pedig 1835-ben megjelentette Az amerikai demokrácia című tanulmányának első részét, s Royer-Collard kifejezésével élve hamarosan úgy emlegették őt, mint „a XIX. század Montesquieu-jét”…

A könyv hatalmas sikert aratott. Azonnal lefordították angolra, németre, spanyolra, s hamarosan napvilágot látott első magyar nyelvű kiadása is (1841-1843). Tocqueville a párizsi szalonok kedvence lett, könyve elnyerte a tizenkétezer frankos Montyon-díjat, a januári első kiadást már júniusban egy újabb követte, és még az év vége előtt megjelent a harmadik is. Sainte-Beuve, Chateaubriand és Lamartine egyaránt áradozva nyilatkozott róla, Cavour pedig kijelentette: „Minden bizonnyal ez a modern idők legjelentősebb könyve. Véleményem szerint minden más műnél jobban megvilágítja a jövő politikai problémáit.”3 Tocqueville 1838-ban az Erkölcsi és Politikai Tudományok Akadémiájának tagja lett, s bár az 1840-ben megjelent, jóval elvontabb második kötet már nem aratott ekkora sikert, szerzőjét 1841-ben a Francia Akadémia tagjai közé választották.

A könyv azonban az óceánon túl, az Amerikai Egyesült Államokban talált a legkedvezőbb fogadtatásra…

1838-ban jelent meg a könyv első amerikai kiadása. Hamarosan a klasszikus műveknek kijáró tisztelettel emlegették, több egyetem is felvette a kötelező olvasmányok listájára, és számtalan amerikai diák Tocqueville művéből ismerte meg alaposabban hazája alkotmányát és intézményrendszerét.

A sikeres író megragadta az első kínálkozó alkalmat, és barátja, Beaumont elbocsátására hivatkozva 1832-ben búcsút mondott a versailles-i törvényszéknek, hogy régi álmát megvalósítva a politikusi pályán próbáljon szerencsét. 1839-ben sikerült a francia alsóház képviselőjévé választatnia magát. A balközépen foglalt helyet, a kortársak által „dinasztikus baloldal” néven emlegetett képviselők körében. Politikai pályafutását azonban félsikerek és kisebb-nagyobb kudarcok kísérték. Képviselőtársai elismerték tudását és önzetlenségét, de nem szerették, büszkének és nagyravágyónak tartották. Felszólalásai túlságosan is bölcs, elvont és logikus értekezések voltak, kollégái jobban kedvelték Thiers rögtönzéseit vagy Lamartine fellengzős szónoklatait. Nem tudta megjegyezni képviselőtársai nevét, figyelmetlensége, érdektelensége vagy rövidlátása miatt összetévesztette őket egymással, s képtelen volt arra a hátbaveregetős, folyosói szívélyeskedésre, amit elvártak tőle…

Képviselő-társai bizalmatlanul figyelték az elvei miatt egyik párthoz sem csatlakozó Tocqueville-t. „Attól félek – írta Royer-Collard Dino hercegnőnek –, hogy türelmetlensége miatt járhatatlan utakat választ, s össze akarja egyeztetni az összeegyeztethetetlent. Egyszerre használja fel mindkét kezét, az egyiket a baloldalnak nyújtja, a másikat nekünk, és azt sajnálja, hogy nincs egy harmadik, amelyet láthatatlanul nyújthatna mások felé."4 Mélységesen igazságtalan megállapítás ez, de hűen tükrözi a hivatásos politikusok mindenkori ellenszenvét az önállóan és függetlenül gondolkodó elmék iránt. Persze maga Tocqueville is mély megvetést táplált képviselőtársai többsége iránt, s emlékirataiban kijelentette: „Franciaországban az én időmben valamennyi általam ismert pártvezető többékevésbé egyaránt méltatlan volt a vezető szerepre."5...

[1848-ban] Az általános választójog bevezetésével Tocqueville megnövekedett létszámú választói kilenctizedének a szavazatával került be az alkotmányozó nemzetgyűlés képviselői közé. Részt vett a második köztársaság alkotmányát összeállító bizottság munkájában, majd 1849 májusában a törvényhozó nemzetgyűlés soraiba is beválasztották. Június 2-án pedig felkérték a külügyminiszteri teendők ellátására.

Ezt a rövid életű kormányt, amelynek Tocqueville tagja lett, a jobboldali „rendpárt” és a baloldali republikánusok közötti mérsékelt republikánusok kis létszámú csoportjából állították össze. Tocqueville a labilis belpolitikai és a feszült nemzetközi helyzetben a béke megőrzését tartotta fő feladatának. Magánemberként mélyen rokonszenvezett a magyar szabadságharccal, de mint miniszter semmit sem tehetett az orosz beavatkozás ellen. Amikor azonban az orosz cár a Törökországba menekült magyar politikusok és katonatisztek kiadatását követelte a szultántól, Palmerston brit külügyminiszterrel együtt hangot adott határozott tiltakozásának…

Augusztus elején Tocqueville-t a képviselők azzal vádolták, hogy a vallással együtt a demokráciát is kompromittálta, Louis-Napoléon, a köztársasági elnök pedig, aki függetlenedni szeretett volna a képviselőktől, október 30-án udvariasan megköszönte a kormány tagjainak addigi munkájukat, s valamennyiüket elbocsátotta. Tocqueville külügyi kudarcait inkább a kedvezőtlen nemzetközi helyzetnek, mint személyes alkalmatlanságának kell tulajdonítanunk.

1850 elején váratlanul lesújtott rá régóta lappangó tüdőbaja, amelyre még amerikai utazása idején tett szert, s egészségi okokból fel kellett hagynia politikai tevékenységével. Emlékiratain dolgozott, télre Sorrentóba utazott feleségével együtt, és csak 1851 tavaszán érezte úgy, hogy megmenekült…

1851. december 2-án Louis-Napoléon végrehajtotta államcsínyét. Tocqueville ott volt azon képviselők között, akiket tiltakozásuk miatt letartóztattak. December 3-án a vincennes-i várbörtönbe szállították őket, ahonnét a beteg Tocqueville-t még aznap este hazaengedték volna, de ő nem volt hajlandó képviselőtársai nélkül távozni. Másnap valamennyiőjüket szabadon bocsátották. Tocqueville hallani sem akart az új elnöki rendszer, s az egy év múlva kikiáltott második császárság elismeréséről: politikai pályafutásának vége szakadt, s ettől kezdve belső emigránsként élt hazájában.

Mivel a francia társadalom többsége elfogadta az államcsínyt és az új császárságot, Tocqueville úgy érezte, hogy eszméivel együtt ő maga is feleslegessé vált. Súlyosbodó betegsége tovább fokozta rossz hangulatát, leveleiben arról panaszkodott barátainak, hogy öregembernek érzi magát egy új nép körében, és hogy ugyanúgy nem hisz saját felgyógyulásában, mint Franciaországéban…

A tettvágy azonban fokozatosan újjáéledt benne. Már 1850–51 telén arról ábrándozott, hogy egy új könyvet ír „arról a forradalomról, amely 1789 óta napjainkig tart.” 1852 nyarán így írt Beaumont-nak: „Még nem tudom, van-e tárgyam, vagy nincs, de keresem elkeseredetten, mert egy megírandó nagy könyv nélkül igazán nem tudom, mit is kezdhetnék magammal.” Azt tervezte, hogy I. Napóleon császárságát fogja elemezni, de a második császárság kikiáltásával ez túlságosan is kényes témává változott. 1853 januárjától már inkább a forradalomról akart írni, hiszen ez teremtette meg a császárság reformjainak alapjait. Hosszas kutatómunka és olvasgatás után azonban, 1854 tavaszán úgy döntött, hogy két bevezető fejezet helyett inkább egy egész kötetet szentel a régi rendnek, s majd csak ez után ír egy-egy könyvet a forradalomról és a császárságról…

A régi rend és a forradalom mindent elsöprő sikerét csak Az amerikai demokrácia fogadtatásához lehet hasonlítani. A XIX. századi liberálisok lelkesedéséhez talán az a megkönnyebbülés is hozzájárult, hogy a könyvből saját felmentésüket olvashatták ki: tehát mégsem a régi rend megsemmisítése és a túlzott szabadságvágy okozta a politikai katasztrófákat, hanem maga a régi rend! Delikvensek helyett tehát ők csak a régi rend áldozatai. 1859-ig négy új kiadása jelent meg a könyvnek, s német és angol fordításai már 1856-ban napvilágot láttak. Ruggiero „a legnagyobb francia politikai író"-nak nevezte Tocqueville-t, s az oxfordi egyetemen a könyv hamarosan minden társadalomtudományokkal foglalkozó hallgató kötelező olvasmánya lett.

Tocqueville nem sokáig élvezhette a sikert, s dolgozhatott a tervezett második köteten: 1858-ban tüdőbaja ismét kiújult, és 1859. április 16-án, Cannes-ban végzett vele. Az utókor egy ideig még idézgette megállapításait, az 1870-es évektől azonban, a tocqueville-i liberalizmustól olyannyira idegen nacionalizmus győzelmével és a szocializmus terjedésével egyre jobban elfelejtették. Amerikában továbbra is a klasszikusok között volt a helye, Európában azonban két világháborúra és a totalitarianizmus fenyegetésére volt szükség ahhoz, hogy újra felfedezzék. A XX. század közepén kibontakozó Tocqueville-reneszánszban minden bizonnyal a hidegháború is szerepet játszott: tanait meggyőzően lehetett szembeállítani a marxizmussal és a totalitarianizmussal. Az 1930-as években még úgy tűnhetett, hogy Marx apokaliptikus víziói fognak megvalósulni, pár évtizeddel később azonban többen is úgy látták, hogy a pluralista és a totalitárius demokráciák szétválása Tocqueville-t igazolta. Írásaiból egyaránt ihletet meríthettek a szociológia és a történetírás újabb irányzatainak képviselői, a totalitarianizmus ellenfelei és mindazok, akik szerint a szabadság a végső és legfontosabb politikai érték. Raymond Aronpar excellence komparatista szociológus"-nak, Marcel Reinhard a mentalitástörténet előfutárának, mások Max Weber, Keynes vagy Laski elődjének nevezték, André Peyrefitte pedig a Le Figaro 1979. december 17-ei számában „a szabadság professzorának” keresztelte el.

Jegyzetek:
1 Alexis de Tocqueville: Oeuvres et correspondance inédits. Paris, Michel Lévy Frères, 1861. II. köt. 383-4. o.
2. Idézik a Magazine littéraire 236. számában, 1986. december 19.
3. Idézi Jardin: Tocqueville, 219. o.
4. Idézi Jardin: Tocqueville, 289. o.
5. Alexis de Tocqueville: Souvenirs. Paris, Gallimard, 1964. 67. o.

Médiabox

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség