FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Központi Könyvtár » Szociológiai Gyűjtemény » A Szociális Szakma Digitális Archívuma

Talyigás Katalin

Életutam

2013-11-04 21:19:23

Úgy hozta a történelmi véletlen, hogy Amerika felfedezésének napjának 450. évfordulóján 1942. október 12-én születtem Amerikában, pontosabban Bolíviában, La Pazban. Amerika azóta is fontos szerepet játszik az életemben. Sorsszerű?

Tanulóévek és a végzés után
1966-ban végeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-népművelés szakán. Miután akkor szociológiát csak informálisan lehetett tanulni, máig hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Losonci Ágnes, Hársas Judit, Márkus Mária, Szelényi Iván, Hegedűs András, Huszár Tibor, akiktől a szociológia alapjait megtanultam.
Végzés után a Szövetkezeti Kutatóintézetben kezdtem el dolgozni. Életmódkutatásokat végeztem, majd a szövetkezetek szerepét tanulmányoztam az átalakuló társadalomban. Itt volt munkatársam és lett nagyon jó barátom Hegyesi Gábor.

A bolíviai évek kutatásai
Ezután néhány évig a családommal Bolíviában éltünk, és ott is foglalkoztatott az ország sajátos szociális helyzete. A fővárosban, La Pazban a szociológia tanszéken dolgoztam a hetvenes évek második felében és felfigyeltem az egyetem ottani szociális munkás tanszékére.
Addig még nem is hallottam ilyen tudományterületről. Szabadidőmben ezt a tanszéket rendszeresen felkerestem, érdeklődtem az oktatásról, a kutatás témáiról. Ezen a tanszéken argentinok, németek, amerikaiak dolgoztak, sokat beszélgettünk a szociális munkások felkészítéséről, feladatairól. Arra gondoltam, hogy az ilyen segítő szolgáltatások hiányoznak Magyarországon. Az is egyértelmű volt, hogy a „gyámolító” munka lelkileg sokkal közelebb áll hozzám, mint ami pl. a népművelés szak elvégzése alapján a feladatom lenne. A tanszék ugyanis nem csak kutatta a szociális munka fortélyait, hanem ajánlásokat tett a humánus célú beavatkozások módszereire, felkészítette a hallgatókat a gyakorlati tennivalókra.
A latin-amerikai évek alatt erősen foglalkoztatott a bolíviai indiánok helyzete. A szociológia tanszék kutatásai többek között a dzsungelben élők vízfogyasztásával foglalkoztak. A megbízás kapcsolódott Bolívia akkori iparosítási céljaihoz. A tanszék kutatói felmérték a helyi lakosság vízfogyasztását, és becslések készültek a várható ipari vízfogyasztásról is. A tanszék kapcsolódott a Világbank fejlesztési projektjéhez, pl. számítások készültek a csőhálózat fejlesztéseihez. Részt vehettem a felmérés terepmunkáiban, házról házra járva gyűjtöttünk adatokat a vízfogyasztásról. Eközben megismerkedtem azzal, hogyan élnek a földrész egyik legszegényebb országában a vidékiek.
Érdekesek voltak a nemzetközi feladataim is, pl. felkértek más országok vízellátó hálózatának adatgyűjtésére. Kiterjedt levelezéssel szereztem információkat a Svájcban, az Egyesült Államokban és Magyarországon alkalmazott vezetékhálózatokról, amelyek az ipari termelést és a lakossági fogyasztást egyaránt képesek kiszolgálni.
Mai szemmel is érdekes a Világbank és a kutatók vitája a hetvenes években, ahol én a tanszék véleményével értettem egyet. Tudható volt, hogy a támogatott projekt 100 évre fekteti le a vízellátó hálózat csöveit, azokat évtizedekig nem lehet cserélni. A beruházás fedezetének egy részét a Világbank adta, az elnyert támogatás azonban csak kisebb fővezetékre lett volna elég. A kutatók kiemelték annak kockázatait, hogy az ipari termelés nem ide települ, ha szűkös a vízellátás, vagy ha mégis jönne, akkor a lakosságnak nem jut elég víz.
Ennek az érdekütközésnek az üzenete túlmutat a vízvezeték helyi hálózatán, itt a fejlődő ország és a beruházás segélyezője, hitelezője eltérő szemléletével találkoztam. Stratégiai kérdés, hogy az ország mennyit képes (és hajlandó) önmaga vállalni a távlati (a XXI. századba átnyúló) vízellátásért, milyen részt fedezhetnek a külföldi segélyekből, ill. más fedezetekből. Az is figyelmet érdemel, hogy milyen volt (ott és akkor) az érdekek érvényesítése a felek vitáiban, azaz mit írhatott elő, aki adja a pénzt, és mit érhet el a másik fél, a rászorult szegény ország. Megrázó volt, hogy sokan éheznek az Amazonas vidéken, hiányzott olyan termelés, amely a lakosság ellátásához és nagyon szerény megélhetéséhez szükséges lenne. A tanszék tanulmánya, érvelése is elősegítette, hogy a nagyobb méretű csöveket fektessék le.

Tucatnyi év a tanszéken, nem tucat feladatokkal
Miután Magyarországra visszaköltöztem, a tanszékvezető állást ajánlott a közművelődési tanszéken, ahol évekig szociológiát oktattam. A hallgatók a nyolcvanas évek elejétől felfigyeltek tantárgyunk új hangvételére, ennek hátterében itthoni szövetkezeti kutatásaim mellett a latin-amerikai tapasztalatok húzódtak. Ez a más szemlélet arra vezetett, hogy műhely kezdett körülöttem kialakulni. Bár a munkánk pedagógiai műhelyként indult 1980-tól, sok reformgondolatot tartalmazott, de korántsem volt ellenzéki hangvételű.
Volt olyan rendezvény, ahol száznál többen voltunk. Az élénk érdeklődésben nagy szerepet kapott a társadalompolitikai változások mind erősebb sürgetése, ami szociológus, pszichológus, orvos, sőt pap hallgatókat, látogatókat, vitapartnereket is vonzott ehhez a műhelyhez. Amikor figyelmeztettek, hogy a terebélyesedő szociálpedagógiai műhelynek nincs helye az egyetemen, a találkozókat a Kossuth klubban tartottuk.
Azt hiszem, Ferge Zsuzsa itt figyelt fel arra a gyakorlatvezetési technikára, amely aktivizálja a hallgatókat, akik mind nagyobb érdeklődéssel kapcsolódnak be a közös munkába. A műhely előtérbe helyezte pl. az egyéni kezdeményezést, elvártuk az önálló gondolatot. A gyakorlat során fejlesztettük a csoportban dolgozás módszereit, a résztvevők gyarapíthatták pszichológiai felkészültségüket.
Ez utóbbi azért is volt fontos, mert a közoktatás nagyon kevés pszichológia jellegű ismerettel működött. A létrehozott gyermekstúdió bevált, mint a közművelődés szakos hallgatók gyakorlati terepe. A stúdió gyakorlatvezetői a művészettel, a zene, a csoportmunka lényegével ismertették meg a gyerekeket.
Ilyen gyermekstúdió a mai napig fogadja az érintett korosztályokat. Egy Kanadából Magyarországra jött barátnőmmel együtt kezdeményeztük a máig működő ún. tanoda indítását. Olyan tanköteleseket fogadtunk itt, akik magatartásuk miatt kimaradtak az iskolából. Jöttek továbbá nagyon tehetségesek, akik nem találták a helyüket a szokásos osztályközösségben. A tanszék hallgatói részére ez is gyakorló terep lett. Itt a gyakorlatban is találkozhattak az átlagostól (mindkét irányban) nagyon eltérő felkészültségű gyerekek nevelésének speciális eseteivel.
A Magyarországon még alig ismert új szakmák kezdeményezései következtek, egyes gyakorlati kezdeményezéseinknek nem volt még magyar neve sem. A korábbi tapasztalatok meggyőztek arról, hogy fontos a szociális munka, de Magyarországon ilyen foglalkozás nem volt. Segítette a meghonosítását két akkoriban indult kutatás. A társadalmi beilleszkedéssel Pataki Ferenc kollektívája foglalkozott. Egy másik fontos kezdeményezés Ferge Zsuzsáé, aki a hátrányos helyzet kutatatását máig folyatja. Ezek alapján világossá vált, hogy szükség van a családokat segítő intézményekre.

A megtalált küldetés
A szociális munka nemzetközi kongresszusát Montrealban tartották 1984-ben, és meghívó érkezett Ferge Zsuzsához, Chuck Guzettan keresztül, és magyar részvételt kértek. Ezen a konferencián – Szalai Júlia és Hegyesi Gábor mellett – én is részt vehettem. Ez volt az első alkalom, hogy a nemzetközi szociális munkás kongresszuson magyarok is jelen lehettek. Mielőtt Montrealba utaztunk, a New York-i Hunter College-ban készültünk fel a tárgyalt témákra. Ez a szakmai műhely sokat tett a magyar szociális munka, szociálpolitika fejlődéséért. A kongresszuson tárgyalt témák alapján bizonyosságot szereztünk arról, hogy ez egy létező szakma, társadalmi hatása igazolható, a világon mindenütt fontos ügyként kap támogatást.
A montreali konferencia tapasztalataival hazatérve biztosak voltunk benne, hogy szükség van szociálpolitikai képzésre Magyarországon. Ilyen témakörben a hazai oktatás a nyolcvanas évek közepétől indult. Segítette a szervezést az egykori népjóléti tárca (Csehák Judit minisztériuma) döntése is, ahol Bánfalvy István államtitkár sokat tett a szakirányú képzés elindításáért, valamint az intézményrendszerért. Ferge Zsuzsa a szociológia tanszéken belül hozhatta létre ezt a szakot, és először én kaptam felkérést oktatóként, majd Hegyesi Gábor.
A szociális munkás és szociálpolitikai képzés tanszéki története a legszebb emlékeim közé tartozik. A szociális munka lehetséges képzési programját Hegyesi Gáborral együtt dolgoztuk ki. A felkészülés egyik alapkérdése volt, hogy miként képezhetők szociális munkások. Hegyesi Gábor Ausztráliában tanulta a szociális munkát, én pedig a hetvenes években, Bolíviában. A munkában Pik Katalin is részt vett.
Nagy viták kísérték a szociális munka tanszéki csoportjának tematikáját, nagy belső és külső harcokat vívtunk a nyolcvanas években. Sokat egyeztettünk a hazai családgondozókkal, a nevelési tanácsadóban dolgozókkal. Véleményt mondtak tervezeteinkről az egyetem szociológiai intézetének kutatói, pl. Szalai Júlia és sok más szakember.
A kis lelkes csapat minden héten Ferge Zsuzsa lakásán találkozott, és ott együtt fogalmaztuk meg a következő lépéseket. Fokozatosan, a reális hazai lehetőségek szerint állítottuk össze a tematikai tervet, honosítottuk a szociális munka más országokban már bizonyított gyakorlatát.
Az egyetem 1990-ig alkalmazott oktatóként. A hallgatókkal nagyon jó kapcsolatom volt, a mai napig összetart az az évfolyam, akikkel akkor dolgoztam, bár sok minden változott az elmúlt 20-30 évben. Jó érzés, hogy ezekkel a hallgatókkal a mai napig kapcsolatban vagyok, és nem veszítettem el a bizalmukat.

Az élet sűrűjében
Alapkérdés volt az oktatás küldetésében, hogy a szociális munkás kit képviseljen (inkább). Nem lehet kétséges, hogy azok mellett áll ki, akikért dolgozik, de fontosak a társadalom szociálpolitikai elgondolásai is, az eszközök innen várhatók.
A képviselet ilyen kettőssége ma is nagyon aktuális, sokan hajlamosak puha rendőrt látni a szociális munkásban, azt hajtsa végre, amit a szociálpolitika diktál. Egymástól nagyon eltér ez a két felfogás, a szociális munka oktatása kihívással jár. Ki kellett építeni a hallgatók megfelelő gyakoroló helyét. A szokásos intézményi háttér nem azt az elméletet követte, amit az oktatási cél szerint fontosnak tartottunk. Tanszékvezetőnket arra kértük, hogy engedélyezze a megegyezést az egyik fővárosi kerülettel.
Erzsébetvárosban jöhetett létre a Családsegítő központ, ahol nagy számban éltek szegények, akiknek a megsegítésére érdemes a szociális munkát oktatni. Ez a kezdeményezés ahhoz a kutatáshoz kapcsolódott, amelyet a nyolcvanas években Hegyesi Gáborral és Visy Erzsébettel együtt végeztünk. Eredményeink alapján igazolt céllá vált egy olyan központ, amely közvetlen segítséget nyújt a rászorulóknak, ahová nem berendelik az embert, hanem ahol önként kérhet és kaphat támogatást. Ez a központ együttműködött az egyetemmel, kapcsolat létesült a kutatás és a gyakorlat, a valóságos viszonyok között.
Találtunk a Dózsa György úton egy elhagyott és rossz állapotban lévő pártirodát, amelyet a ’80-as évek végén már kiürítettek. A fenntartó megengedte, hogy a helyiségeket hallgatóink oktatására használjuk, és ott segítséget nyújtottunk a kerület lakóinak. Ebben a központban csapatot szerveztem pszichológusokból és más szakemberekből. Oktatási, gyakorlati tematikát állítottunk össze az Esély Családsegítő központ tevékenységére, amelynek kialakultak a rendszeres feladatai.
Olyanokat hívtam oda, akik a szakmában a legjobbak közé tartoztak, esetenként 10-15 fős csapat dolgozott a családsegítés feladatain, teljesen más felfogásban, mint ami egyéb szociális létesítmények gyakorlata volt. Ott már 1989-ben, 1990-ben nagy ellenfelekkel kellett megküzdeni, mint a hajléktalanság, a mély szegénység, a családok teljes elesettsége. A családsegítés egyik kiemelt területe az idősügy volt, pl. képzéseket szerveztünk az Alzheimer-kórral kapcsolatban.
Már akkor úgy gondoltam – és ezt képviseltem a tanszéken -, hogy az egyetemi oktatók a gyakorlattal is tartsanak kapcsolatot, és a családsegítés gyakorlatában dolgozók hozzák be az egyetemre a tudásukat. Az ellátás intézményrendszerének nagy átalakulása mellett is sikerült elérnem, hogy a VII. kerület és az egyetem együtt finanszírozza a központ működését. A tanszék szívesen karolta fel mind a kutatást, mind a képzést, mind a gyakorlati terepmunkát, és ezek egységet alkothattak.
Csoportunk, a kutatások mellett, a hallgatók gyakorlatát is szervezte, és végeztük a VII. kerületi terepmunkát. Ezekben az években indult az Esély folyóirat, ennek a szerkesztője, Lévai Katalin is a tanszékre jött. Sokat segített Ronald Woods, egy dél-afrikai szociális munkás is, aki Hollandiából jött Magyarországra, értékelte az eredményeket, ill. a tennivalókat. Nyíltan szóvá tette, hogy mit nem tart jónak a vezetői munkámban, hogyan lehetne változtatni. Kedvenc kifejezése szerint „olyan kelet-európai”, ahogy dolgoztok. Javaslatokat adott a jobb, eredményesebb megoldásokra.
Számára például újdonság volt az, hogy Magyarországon hivatalos ügyben az ajtókon kopogni kell, a belépő ember gyomra kezdettől összeszorul, és az érkezőnek állnia kell az irodai asztalnál ülő előtt. A családsegítő szolgálatban az ügyfelek barátságos fogadását is gyakoroltuk, pl. az információs pult mellett. Barátságos fogadóteret alakítottunk ki a központban, és olyan elkülöníthető helyeket is, ahol nem hallja más, amit a családgondozó az ügyféllel beszél. A bizalmas, intim párbeszéd nem tartozik másokra.

Évtizednyi szolgálat a rászorultak segítésére
Az erzsébetvárosi családgondozóban végzett munka a JOINT hasonló szociális munkás feladatainak jó előiskolája volt. A szolgáltatások elsősorban a holokauszt túlélők támogatására indultak, a programunk irányítója Moshe Jahoda volt, aki Ausztriából települt Izraelbe. Ő évekig az izraeli társadalombiztosítás egyik vezetője volt, mielőtt az amerikai JOINT felkérte, először magyarországi, aztán kelet-európai program igazgatójának.
A kilencvenes évekig csak a Soros Alapítvány működött Magyarországon, a JOINT később keresett munkatársakat. Itt nem részletezem, hogy miként találtak meg a JOINT irányítói a Dózsa György út 70-ben működő családsegítő központban. Bemutatkozó beszélgetésünk során kaptam, a sorsdöntő kérdést: „Vállalná, hogy tanulmányt készít a holokauszt magyarországi túlélőiről, különösen az Alma utcai szeretetotthon működéséről?”.
Miután Ferge Zsuzsa tanszékvezetőként ehhez hozzájárult, vállaltam, hogy fél évig az Alma utcai szeretetotthonba megyek, hogy megismerjem az ottani helyzetet.  A JOINT akkor hozta létre a Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítványt, és az elkészült tanulmányom alapján ennek lettem a vezetője, mégpedig a VII. kerületi Síp utcában.
Más volt az évtizednyi tanszéki munka, mint amilyenre a JOINT felkért. A JOINT ajánlatában azt éreztem legfontosabbnak, hogy a szociális munka konkrét eredményei megragadhatók, közvetlenül adható a várt ellátás, segítség. Az is vonzó volt, hogy a nemzetközi segélyszervezet kellő eszközökkel látja el a rászorulókat gondozó hálózatot, világszerte. Moshe Jahoda felkérését elfogadtam. Addigra a családsegítő központ is megerősödött, (vezetője Tánczos Éva lett). „átigazolhattam” az új csapatba.
A JOINT-ban teljesen más lett a feladatom és felelősségem, mint amikor az egyetemi tanszéken, vagy a családsegítő központ vezetőjeként dolgoztam. Az 1992-ben hozott döntés következménye az lett, hogy ezután nem az elmélet, hanem a gyakorlat kötötte le a figyelmemet, mégpedig azonnali beavatkozást igénylő tennivalókkal.
Új távlatokat adott ehhez a szociális munkához az USA, Cleveland intézményeinek meglátogatása. Kezdetben nem voltam igazán felkészülve arra, amit a JOINT várt tőlem. Tanulmányúton voltam Izraelben is, láthattam az otthonápolásra, az önkéntes munkára kialakított ellátórendszereket, a látásjavító programot, a fogyatékosokkal való együttműködést. Ezek áttekintést adtak a szociális munka fontosabb területeiről, gyakorlati megoldásairól.
Kezdeti feladat volt az anyagi eszközök megfelelő felhasználásának megszervezése. Ehhez az alapítvány kuratóriumába arra érdemes személyiségeket választhattunk, akik a mai napig mintaadó személyiségek, nagyon örültem, hogy velük dolgozhattam.
A JOINT-nál az első feladatom egy látásjavító program szervezése volt. A gyengén látók és a vakok segítség nélkül teljesen kiszorulhatnak a társadalomból, itthon nem volt olyan kultúra, amely képes a társadalomba integrálni a fogyatékkal élőket. Megszervezték, hogy Bécsben találkozzak az amerikai Braille Institute vezetőjével, aki útmutatást adott ehhez a programhoz.
Máig frissen élnek a javaslatai, pl. a hangos könyvtár kiépítésére. Ehhez ki kell választani a fontosabb műveket és fel kell kérni a felolvasókat, el kell juttatni a felvételeket a vakokhoz és gyengén látókhoz. A szakember felsorolt olyan eszközöket, amelyek segíthetik a gyengén látók és a vakok önálló életvitelét, mint például számítógépes programok, nagyító szemüvegek és korrekciós műtétek. A program mintapéldányok beszerzését támogatta, és meg kellett vizsgálni a hazai gyártás lehetőségeit is.
Hárman dolgoztuk ki ennek a látásjavító programnak a lényegét. Nem lehet minden eredményt itt említeni, de az megragadó volt, amikor a nem látó gyerek a Lauder iskolában integrált körülmények között tudott tanulni, és nem a vakok iskolájába bezártan. Tanácsadónk elmondása szerint, amit a program kezdetben kis közösségben megvalósíthatott, az olyan tudást alapoz meg, aminek az egész magyar társadalom hasznát veheti.
A JOINT programot szervezett a házi gondozás segítésére is, bár a felkészülést akadályozta, hogy egymástól elválasztva működik az egészségügyi és a szociális szakma. Józsefvárosban kísérleti ellátást szerveztünk a JOINT fedezetével, a neve Integrált Szociális és Egészségügyi Program volt. Itt együtt dolgoztak a körzeti orvosok és a szociális ellátás szolgáltatói, kipróbáltuk az otthoni szakápolás és gondozás rendszerét. A JOINT rendszerének csoportjait egy nővér, egy szociális munkás, egy gyógytornász, egy logopédus részvételével alakítottuk ki, és bevontunk olyan szakembert is, aki a személyre szóló szolgáltatások megvalósítását segítette.
A kísérleti program mintegy 200-300 embert látott el, jelenleg országosan 17 000 főnél tart az otthoni ápolás. Időközben a programunk elméleti háttere is gyarapodott, és olyan képzés indult a British Council és a JOINT összefogásával, amely a Kelet-Európában megvalósítható ellátást készíti elő. Megbíztak azzal, hogy ezt a programot 22 országban indítsuk el. A JOINT által kezdeményezett sikeres, létező programok kurzusai esetén már nem Debrecen, Szeged, Nyíregyháza volt az úti cél, hanem Ukrajna, Moldova, a volt szovjet köztársaságok, a balkáni országok, Bulgária, Lengyelország.

A társadalmi méretű innováció lehetősége
Máig emlékezetes számomra 1997, amikor a JOINT és a British Council kelet-európai programjában közreműködők Londonban tanultunk. Ott baráti beszélgetésen, egy londoni kiskocsmában döntöttük el, hogy létrehozunk egy alapítványt, és ennek a neve máig: Szociális Innováció Alapítvány. Ez az alapítvány tette a dolgát, amíg sorsomban egymást követték a változások, de az alapító „hetek” évtizedekre visszatekintő kapcsolata változatlan maradt.
Újabb feladatokat adtak a 2002-től létrehozott, esélyegyenlőségi tárca tennivalói, kormányzati döntések előkészítésben vehettem részt, és 10 év után másnak adtam át a Magyarországi Zsidó Szociális Segélyalapítvány vezetését. Ebben a kormányhivatalban kezdeti feladatunk az alapkoncepciók összeállítása, szakmai véleményeztetése és elfogadtatása volt. Átfogó megközelítést választottunk az esélyegyenlőség értelmezésére.
Tíz éve nehezen búcsúztam az egyetemtől, és ekkor is talán egy óra alatt kellett dönteni arról, hogy „átigazolok”-e, vagy maradok a JOINT-nál. A változtatással Lévai Katalin újonnan kinevezett miniszter munkatársa lettem, de a szakmámtól akkor sem távolodtam, ezután a teljes társadalomra kiterjedő programokat szervezhettünk. A fő érv az volt a változtatásra, hogy amit erről megtanulhattam külföldön és az ellátó rendszerek hazai fejlesztésében, azt most országosan is hasznosítani lehet, és segíthetem sürgető hazai döntések megalapozását.
Három évet „igazoltan távol” voltam, amikor az Európai Parlament magyar képviselőcsoportjának szakértőjeként dolgoztam, 2007-ig. Az itthoni munka újrakezdéséhez újabb impulzusokat adott a már említett Szociális Innováció Alapítvány. Itt előtérbe kerültek a szociális ellátás fejlesztésének pályázatai, az alapítvány (SZIA) küldetése, hogy javítsa az innováció feltételeit, erősítse Magyarország nemzetközi együttműködési készségét a szociális ellátás kiemelt témaköreiben. Hosszabb ideje jellemző erre a területre, hogy az intézmények egymással harcolnak, a ki kit győz le elv érvényesül, ahelyett, hogy bizonyos témákban összefognának a közös cél megvalósítására. A SZIA témafelelősei foglalkoznak a minőségirányítással, az idősüggyel, a versenykiírásokkal, illetve településfejlesztéssel.

Mit kezdjünk az idősekkel?
A másik fő érdeklődési területem az idősödés, a társadalom súlyos és mind égetőbb problémája, az elöregedés, az összes következményével. Ez meglehetősen kevés figyelmet kap, azok viszont érzékelhetik, akiknek a családjában ápolásra szoruló idősek élnek. Anyámat én is sokáig ápoltam, és társadalmilag nincs elfogadható válasz sok súlyos kérdésre: miként javítható az idősek helyzete, az időskorúak miként őrizhetik meg a szellemi frissességet, a fizikai készenlétet. A munka világában segíteni kell, hogy az idősek is aktívak maradhassanak, amíg az hasznos. Nem figyelünk eléggé a segítségre szoruló időskorúakra, hogy miként viselhetik méltósággal az élet alkonyán is a nehezebb időszakokat.
Létrejött az Idősügyi Tanács, ennek tagja voltam 2002-től. Az erős kötődés egyik (nem is rejtett) oka, hogy az idős nemzedékbe tartoznak a holokauszt túlélői is. Itt nem sorolom fel az idősügy kutatásait, azonban a holokauszt túlélők első, második, majd harmadik generációja is szerepel a vizsgálatainkban. Úgy tűnik, hogy összefüggés van a 3 generáció életében, szerepet kap máig, hogy a nagyszülők, vagy a szülők átélték ezt a traumát. Ez is indokolja, hogy a traumakutatás fontos szakterületté vált az életemben.
Az idősügyben végzett munkát ma a Nyugdíjas Klubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetség Budapesti Szervezetének megválasztott elnökeként folytatom.
Az elején már szó volt a Szövetkezeti  Kutató Intézetről, a pályám kezdetéről, és azóta is fontos számomra a szövetkezés eszméje. A SZIA (az Általános Vállalkozói Főiskolával, Kelen András tanszékvezetővel) Pro Bono díjat alapított, s ezt az a szociális vállalkozás nyerheti el, amelyik pl. a szövetkezésre jó példát mutat. Ezen pl. Szécsényben a Biztos Kezdet program keretében működő kis szövetkezet is pályázott, és nyert.  

A kőkorszaktól az ezüstkorig
Tapintatból „ezüstkor” névvel említik, amibe most lépek. Tennivalóm maradt az ezüstkor éveire is, és a mi nemzedékünk megtette, amire futotta erőnkből. Őszintén hiszem és remélem, hogy akik a szakmánkban átvették a stafétát, azok kitartanak a rászorultak támogatásának mindig aktuális (és nehézségei ellenére emberileg sokat adó) feladatai mellett.
Örülhetnénk, hogy már elhagytuk a szociális munka kőkorszakát, a társadalom nehezen viseli, ha kőszívűek a döntéshozók, a bürokraták. A szociális tevékenységhez kevés az üres szólam. Szakmánk eszköztelen kőkorszaka után a kétlelkűség másféle küzdelemmel jár. A közvélemény sajnálja ugyan a leszakadókat, a mind mélyebbre süllyedőket, de az életük javítására sajnálják a minimális támogatást is. Sok lepusztult és bezárt családsegítő intézményt látni, pedig ezekre a mai Magyarországon nagy szükség van, és a jövő kilátásai sem biztatóak. A közember attól tart, hogy ezzel neki lesz kevesebb. Egyre több a rászoruló, és szomorú, hogy gyengül a szolidaritás.
Ahogy az életútra visszatekintettem, akár elégedett is lehetnék. Nem lenne méltányos a „bezzeg a mi időnkben” jellegű kioktatás, ilyen összehasonlításnak nem lenne sem értelme, sem haszna. A kezdeti merész terveink fokozatosan a mindennapok gyakorlatává értek, az esélyek egyenlősége elfogadott (legalábbis elveiben). Sok hivatásszerető szociális munkás segít a rászorulókon, kéretlenül is.
Erős meggyőződésem, hogy a társadalmi szolidaritással mindenki nyerhet. A tevékeny évtizedekben szép volt a hivatásom, köszönet az értékes partnereknek és önzetlen adományozóknak, akik ezt a nehéz küldetést segítették. Eszközeink is voltak, a (nagyrészt külföldi) jótékonysági források nem vártak arra, hogy pénzt, eszközt kéregessünk. Nálunk jobban tudták, hogy mire van itthon szükség, és a rászorultak testi-lelki ellátását hivatásnak tekintették.
Milyenek a kilátásaink? Az hozhatná az óhajtott aranykort, ha a társadalom tudná és akarná vállalni, hogy akkor is figyelmet fordít legalább a családjára, a közvetlen szomszédjaira, ha arra időt és fáradságot kell áldozni. Tudatosítani kellene, hogy nyertes lehet, aki ma adhat (mert neki van) és az is, aki kaphat (mert enyhítenek a helyzetén), de azok is remélhetnek, akiknek szükségük lesz az önzetlen segítők kéretlen erőfeszítéseire a belátható jövőben, pl. hetvenen túl.

Médiabox

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség