FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Világjáró olvasók

Korzika

2007-09-27 10:23:03

Korzika, Franciaország európai területének legkevésbé francia szigete, már hosszú évek óta a titkos vágyaim között szerepelt. A francia írott és elektronikus sajtóban leginkább a korzikai függetlenséget kereső, elszakadni vágyók által végrehajtott robbantások kerülnek a hírek élére, a turistacsalogató kiadványok viszont a „szépség szigeteként” igyekeznek meggyőzni az utazókat, és nyoma sincs annak, hogy veszély fenyegetné az odalátogatókat. Mind a két hír igaz, mert a szakadárok leginkább a csendőrségi és egyéb hatalmat megtestesítő épületek előtt robbantanak, leginkább éjszaka, kerülve, hogy személyi sérülést okozzanak. Az utóbbi évtizedekben egyetlen emberáldozatot követelő merényletre 1998-ban került sor, amelynek áldozata Claude Erignac prefektus volt. Az ügy végére megnyugtató módon a mai napig sem került pont. És a szépség szigete elnevezés tényleg nem túlzó, ha valaki rajong a hegyekért, a meredek, sziklás partokért, csendes öblökért, homokos partokért és a kék minden színében megmutatkozó tengerért.

Korzika földjén az ásatások szerint a kelták és az ibér törzsek telepedtek meg először. A föníciaiak kereskedelmi kikötőket és telepeket hoztak létre. Őket a görögök, majd a rómaiak követték. Az általuk megépített városokat a barbár törzsek (vandálok, vizigótok, szaracénok és különböző kalózok) feldúlták, lerombolták. Az őslakosok a hegyekbe menekültek. Kis Pipin frank uralkodó a pápának ajándékozta a szigetet. A pápa a pisai városállam birtokába adta. Őket a genovaiak váltották fel, hosszú évszázadokra megszállva tartották a szigetet. A mai építészeti emlékek legtöbbje ebből a korból származik. 1755-1768 között a sziget önálló állammá nyilvánította magát Pascal Paoli vezetésével. A függetlenség nem volt hosszú életű, 1768-tól a genovaiakat a franciák váltották fel a Versailles-i békeszerződés értelmében. A keveredés ellenére az őslakosok a mai napig sem érzik igazán franciának magukat és örültek, hogy 1970-ben a sziget önálló régió lett, két megyét magába foglalva. 1981-ben Cortéban ismét egyetemet hoztak létre és lehetővé vált a korzikai nyelv oktatása az iskolákban. A sziget bizonyos kedvezményeket kap, de ezzel együtt sincs könnyű helyzetben. Bevételi forrásai ma elsősorban a turizmusból származnak, emellett a mezőgazdaság és a fakitermelés hoz valamit a „konyhára”. Az önazonosságuk megőrzése érdekében sokat tesznek, dalaikat, meséiket, legendáikat, hagyományaikat igyekeznek életben tartani, számos egyesületet, zenekar és énekkart hoztak létre. A tájékoztató és a közigazgatási egységeket jelző táblák kétnyelvűek, sokszor a franciát kikaparják vagy lefestik. Ezzel együtt a Franciaországhoz tartozás alapvetően nem kérdőjelezhető meg a többségnél.

Februárban láttunk egy rövid kedvcsináló filmet és akkor megszületett az elhatározás. A tavasz kirándulása a korzikai lesz. Az irodák az utakat 7 napra, váltakozó helyszínekre, vagy ugyanennyi időre egyetlen nyaralóhelyre szervezik, személyenként minimum 800-900 euróért. Végül saját szervezés mellett döntöttünk és tíz napra mentünk, helyi tömegközlekedés igénybevételével terveztük megoldani a helyváltoztatást. A közvetlen repülőjáratok Párizsból alig másfél óra alatt odaröpítenek és jó előre megvéve a jegyet, nem is megfizethetetlen áron. A szállodákat is interneten kerestük. Néhány napon belül összeállt a program, amely a nyugati parton indult és a keletin záródott. Május a szigeten középszezonnak minősül, az áraik is ehhez igazodtak, a 2-3 csillagos szobák 70-90 euró között mozogtak reggeli nélkül, a főszezonban 110-120 eurót is elkérhetnek értük.

Első állomásunk az alig 5200 lakosú Calvi volt. A városka neve a latin calvus, kopasz szóból származik, amely a kopár sziklára épült citadellára utal. Számunkra leginkább a francia Idegenlégióban szolgáló magyar fiatalok miatt volt ismerős. A repülőtér alig néhány kilométerre van a várostól, de kizárólag autóval közelíthető meg. A Citadella a város legnevezetesebb építménye, amelyet a XV. században a genovaiak a sziklafokra építettek, de később néhányszor átépítették. Három oldalról a tenger veszi körül, a szárazföld felől egyetlen megerősített kapun lehet bejutni.



Valaha felvonóhíddal rendelkezett és erőd is védte a bejáratot. A falai között néhány szűk utca korabeli házakkal, zsebkendőnyi kertekkel, sok étterem, templom, kápolna és a volt kormányzói palota található. Főtere a place d’Armes (Fegyvertér) egyik nevezetessége a XIII. században épített és a XVI. században átalakított kormányzói palota, amely nem látogatható, mert ma a Sampiero kaszárnya foglalja el szigorúan zárt kapuval. A tér másik jelentős építménye a Keresztelő Szent János templom. A XIII. században épített templom helyére a XVI. században emelték a kupolás, barokk díszítésű templomot, amelyben számos szép egyházi kincs nézhető meg. Ilyen a reneszánsz keresztelő kút, az ébenfa Krisztus szobor, amely a hiedelem szerint 1533-ban megmentette a várost a törököktől, egy szépen faragott szószék és egy XV. századi hármasoltár. A Szent Antal kápolnát egy betegápoló világi rend építette a XVI. században, benne néhány freskó. Ma gyakran rendeznek benne koncerteket, ottjártunkkor egy bolgár és egy helyi kórus énekelt. Néhány romról a helyiek azt állítják, hogy abban született a XV. században Kolumbusz Kristóf, a nagy hajós, Amerika felfedezője, azonban erre nincs bizonyíték. A Citadelláról remek kilátás nyílik a tengerre, a védett kikötőre, az alsóvárosra, a 6 km hosszan elnyúló homokos partra és a távolabbi hegyekre, köztük a sziget legmagasabb csúcsára, a 2710 m magas Monte Cintora és Monte Pardora, amelynek tetején még hófoltok voltak.

A Citadella árnyékában terül el a La Marine, a szélvédett kikötő. Ez a sziget egyik legkeresettebb szabadidős kikötője. A parton étterem-étterem hátán, a vele párhuzamos utcák pedig a butikok, a helyi specialitásokat árusító üzletek, a kocsmák, pékségek és fagylaltozók színes forgataga miatt hangulatos. A kikötő védelmére kerek torony épült, amely egykoron része lehetett egy erődítménynek és egyúttal őrtoronyként is szolgált, később a hajók által szállított sót tárolták benne, erre utal a jelenlegi Sótorony elnevezés is. Az alsóváros temploma a barokk Mária (Ste Marie-Majeure) templom, amely helyén már a IV. században ókeresztény templom volt. Az élénkrózsaszín festés messziről felkelti a figyelmet, benne néhány szép festmény kapott helyet. A városházához kedves emelkedőn létesített park vezet pálmákkal, babér és virágzó leander bokrokkal.

A kikötőből indulnak a kirándulóhajók felfedezni Scandolát és a portói öblöt. Az előzetes tájékoztatás szerint két típusú kirándulást lehet tenni. Az egyik kiszállás nélkül mutatja meg a természet által kialakított sziklás partokat, míg a hosszabb úton Girolata falucskában kikötéssel lehet a közeli területet is felfedezni. Mi ez utóbbit szerettük volna megnézni, de a két nap alatt ilyen hajó nem indult. Így befizettük a három órás hajóútra a borsos 45 eurós fejenkénti belépőt. Szikrázó délutáni napsütésben indultunk. Először a Citadellát pillanthattuk meg olyan szögből, ami a szárazföldről nem látható. A lenyűgöző látvány csak fokozódott, ahogy közeledtünk Scandolához, a sziget legtitokzatosabb és legelzártabb természetvédelmi területéhez. 1975-ben minősítették természetvédelmi területnek, 1983 óta az UNESCO világörökség része. A szárazföldből 919 ha-t, a tengerből pedig 1 000 ha-t foglal magába. Itt tilos minden olyan tevékenység, ami a természetben kárt okozhatna, hiszen ez a terület ad otthont a kivesző félben lévő balbuzároknak (halászó sas), kormoránoknak, vadkecskéknek és különleges halaknak, rákoknak, teknősöknek. A partot lélegzetelállító sziklaformák, barlangok, hasadékok, a vízbók kiemelkedő parányi szirtek, természet által kialakított árkádok határolják. A vörös színben pompázó sziklákat hol sűrűn benövik a kúszó növények, hol kopáran merednek az ég felé. A tenger pedig visszatükrözi a formákat és a valószínűtlenül zöld, türkiz és kék színeket. A körzet jelképe a balbuzár, amelyből jelenleg 20 pár fészkel a szirtfokokon és talán a kihalástól emberi segítséggel megmenekültek, sőt a fiókákat igyekeznek áttelepíteni a szomszédos olasz szigetekre is. Utólag visszanézve is videó felvételeinket ez a hajóút volt a kirándulás egyik legmeghatározóbb és legmaradandóbb élménye, pedig csak a szemünket legeltethettük, és a lelkünket röpíthettük a természet fenséges csodái felé.

Két napos calvii tartózkodás után indultunk Bonifacioba, Korzika legdélibb városába. A sziget minél több helyét szerettük volna látni, ezért döntöttünk úgy, hogy busszal két átszállással tesszük meg az utat. Terveink szerint reggel háromnegyed hétkor szálltunk buszra Calviban, hogy nyolc óra ötvenre már Casamozzában legyünk, ahol tíz perces várakozás után jött volna a Bastiából induló busz, ami Porto–Vecchióig vitt volna. Néhány perces késésssel indultunk a végállomásról. Kedves, csinosan öltözött buszvezetőnőnk remekül vette a kanyarokat, kedvesen adta a jegyeket, pakolta a csomagokat és nyitotta az ajtót éppen ott, ahol valaki leszállni kívánkozott. A hegyek között kanyargó útról láthattuk a sziget belsejét és egyre jobban izgulhattunk, elérjük-e a csatlakozást. Kilenc órakor kérésünkre letett bennünket Casamozzában a főút mellett és tanácsolta, hogy menjünk át a túloldalra és ott intsük le a Bleu Voyage társaság távolsági buszát. Fogalmunk sem volt arról, hogy elment-e már a busz vagy még nyugodtan várakozhatunk, mivel rajtunk kívül senki nem volt az út mellett. Közelünkben egy benzinkút volt, de nem sok autó állt ki tankolni. Fél órás várakozás után stoppolni kezdtünk, de senki nem állt meg. Háromnegyed óra múlva kedveszegetten megkérdeztük a benzinkutast, hogy van-e remény a stoppos utazásra. Álláspontja szerint Korzikán az emberek nem vesznek fel stoppost, a buszról pedig nem volt információja. Azt javasolta, hogy ha feltétlenül Bonifacioba akarunk érni, béreljünk a közeli repülőtéren autót, ahova egy taxival könnyedén kijuthatunk. Elfogadtuk az ajánlatát és háromnegyed órával később már egy Citroen 3-as autóban az N198-as főúton voltunk. A sors fintora, hogy míg a lehetőségekről érdeklődtünk a benzinkútnál, egy Bleu Voyage busz elhúzott a kút mellett. Azt már soha nem tudjuk meg, hogy ez volt-e a menetrend szerinti járat csak egy órát késett, vagy ez csupán egy a kirándulókat szállító buszok egyike volt. A feszültségünk és pénztárcánk megkönnyebbülése után némileg átszabtuk a programunkat és beiktattunk olyan látnivalókat, amelyek tömegközlekedés mellett kimaradtak volna.

Az út a keleti parton sokkal egyhangúbb. Ez az éléskamrája a szigetnek, bár az utóbbi évtizedekben a szőlőművelés és bortermelés vette át a mezőgazdaságban a vezető szerepet. Időnként feltűnt ugyan egy-egy genovai őrtorony vagy annak romja, de még a tengerből is keveset láthattunk. Az első megállónk Alériában volt. A mai falutól délre húzódik a közelmúltban restaurált Matra erődítmény, amit a genovaiak a XV. században építettek. Jelenleg ebben van a Jeróme-Carcopino múzeum, amit az 1955 óta folytatott feltárások során találtak a rómaiak előtti – főniciai, pun, görög, etruszk - korból, illetve az erődítményhez közel vannak a feltárt római város romjai. A nyári melegben sajnos éppen délre értünk a múzeum elé, ami akkor zárta kapuit a kétórás ebédszünetre. Az erődítménnyel szemben egy szép, részben román kori, részben a XIX. században átépített St-Marcel templom áll, amit a római köveket is felhasználva építettek. A falucskában néhány házon kívül egyetlen kocsmát találtunk, ahol három helyi férfi itta a megszokott jeges, vizezett pastiszát. A köszönésen kívül egyetlen szót sem szóltak, itt éreztük egyedül a helyiek zárkózottságát, ugyanakkor az egyik kerítésre grapefruit-okat raktak ki elvitelre. Ki is használtuk az alkalmat, a gyümölcs szép, s nagy volt, amikor felvágtuk kiderült, hogy rendkívül vastag a héja, de az íze kiváló.

Délutánra mérséklődött a meleg, mire Bonifacioba értünk már kellemesre fordult az idő. A szállásunk az öböl végéhez volt közel. Bonifaciót már a kőkorban is lakták, az ásatások nyomán egy női csontváz került felszínre, amit a vizsgálat alapján i.e. 6570-re datálnak. Ez a legrégibb emberi nyom a szigeten, Dame de Bonifacio-nak nevezik. A városka elődjét a görögök is lakták, aztán a rómaiak. A mai várost a IX. században alapította a névadó toszkánai Bonifác báró. A genovaiak 1187-ben foglalták el, 8 évvel később a helyieket elűzve erődöt építettek, hogy innen ellenőrizzék a Szardínia és Szicilia közötti tengerszorost, ami csak 12 km. Számos kiváltsággal és széles autonómiával rendelkezett a történelme folyamán, saját pénzverési joga is volt, ezért is maradt hű a genovaiakhoz. A stratégiai helyre számos uralkodó vetett szemet a történelem során. Így a XV. században az aragóniai V. Alphonz, a XVI. században a francia II. Henrik török segítséggel és belső árulással tudta elfoglalni rövid időre a várost. A lakosságot több ízben járványok is tizedelték.

A város két részből áll, a mészkőszirtre épült, falakkal körülvett felsővárosból, és az 1500 méter mélységű öböl partjára épült alsóvárosból. Napjainkban a település a környező partszakaszok, illetve az északra elterülő magas fennsík felé terjeszkedik. A növekvő turistaforgalmat és a helyiek parkolási igényét csak úgy tudja a 2700 fős városka kielégíteni, ha minden szabad területen fizető parkolót hoznak létre. A szállodáknak a város parkolókártyákat biztosít, hogy a vendégek a kijelölt helyeken álljanak meg és ne torlaszolják el az igen keskeny, a középkori igényekhez kialakított utcákat. Első utunk a felsővárosba vezetett. Az autó és parkolójegy birtokában kényelmesen és néhány perc alatt már az Idegenlégió emlékműve tövében álltunk. Az emlékművet az 1963. június 23-án Bonifacioba érkező légió tiszteletére emelték. 25 év után a légió elhagyta a várost, a laktanyákat, szolgálati épületeket meglehetősen lepusztult állapotban hagyták magukra. Néhány szolgálati lakás felújítása már megkezdődött, de a St-Dominique templomot körülvevő épületszárnyak siralmas állapotban vannak. A templom a szigeten egyébként ritka gót stílusban épült, de nem volt látogatható. A szigetcsúcsot körben falak védik, még láthatók a két világháború között kiépített beton lőállások és a földalatti megfigyelő és parancsnoki bunkerek (Gouvernail de la Corse). Itt láttuk az első tengerésztemetőt. Fehér falak veszik körbe, bent pedig mintha kicsinyített városban sétálnánk. Az utcák két oldalán házakra emlékeztető fehér kripták, bennük a koporsók számára kialakított fülkék általában 4-5 széltében és 3-4 sor magasan. Az előtérben virágok, a bejáratok általában kovácsoltvas kapuk. A temető mellett van a ferences rendiek néhány épülete, gótikus templomuk kizárólag temetés alkalmával van nyitva, más épületükben a város zeneiskolája kapott helyet. Feltehetően ezt az épületegyüttest a XIII. században alakították ki. A közelében két szélmalom romja nézhető meg. A felsővárosba a középkorban egyetlen kapun, a porte de Gênes-en keresztül lehetett bejutni. A kapuhoz lépcső vezetett az alsóvárosból. A falakon kívül felvonóhíd is védte. A bejárathoz közel voltak a városvédők gabonasilói. A felsővárost 2,5 km hosszan falak és bástyák védték, amelyek részben még ma is állnak. A felsőváros temploma a XIV. században épített, de később sokszor átépített Ste-Marie-Majeure (Nagyboldogasszony) templom volt. A homlokzathoz faborítású loggiát építettek, ahol a középkorban hetente kétszer a magisztrátus szolgáltatott igazságot. A belseje barokk díszítésű, itt található a város védőszentjének, Szent Bonifácnak az ereklyetartója. A keresztelőkút szép, korai reneszánsz alkotás, feltehetően genovai mestertől. A templom körül vannak a legszebb utcák, középkori magas és keskeny épületekkel. Az épületeket a magasban árkádok kötik össze, ezekben vezették el az esővizet a saját vagy a közösségi ciszternákba. A házakat mészkőből építették, kialakításuk csak erre a városra jellemző. Az épületek külön-külön erődítménynek épültek, az emeletet létrán lehetett megközelíteni, amit éjszakára felvontak. A földszinten a belső udvar körül volt az olajprés, a gabonatároló, és itt alakították ki az istállót a kaptató, igavonó szamarak számára. Minden ház saját kemencével és ciszternával rendelkezett. A XIX. században a demográfiai robbanás hatására általában még egy emeletet húztak az épületekre. Ez a szerkezet a mai napig is megmaradt, csak a funkciók változtak. Az istálló helyett itt őrzik a családok fontosabb munkaeszközeit és kacatjait, vagy helyükön alakítottak ki üzleteket, éttermeket, a létrák helyett pedig szűkös, sokszor meredek állandó lépcsőt építettek.
A két császárról elnevezett utcában (rue des Deux-Empreurs) a helyi történelemnek állítottak emléket. Két szemben lévő patrícius házban 1541-ben V. Károlyt, illetve 1793-ban Napóleont látták vendégül, igaz utóbbit akkor még csak vezérezredesi rangban. A város egyik legkülönlegesebb alkotása az „escalier du roi d’Aragon”. A tenger felé eső mészkőszirtbe valamikor 187 lépcsőt vájtak. A legenda szerint ezt a lépcsőt az aragóniai katonák egyetlen éjszaka alatt vájták ki, hogy így jussanak be végre az ostromlott városba. A zajra figyelmes lett Marguerite Bobbia és mozgósította a helyieket, ezzel megakadályozta a város elfoglalását és addigra megérkezett a genovai felmentő sereg is. A valóság inkább az, hogy a lépcsőt maguk vájták ki, hogy így jussanak rövidebb úton a St-Barthélémy kúthoz, amely a város tartalék ivóvíz készletét biztosította. A szűk, helyenként 40-50 cm magas lépcsősor levezet a tengerpartra. Közelről lehet megcsodálni a fejünk felett tornyosuló sziklafalat, tetején a várossal és az átlátszó, gazdag élővilággal rendelkező tengert, a különleges formájú szirteket és köveket. Az alsóvárosban a lakosság 20%-a él csupán. Valamikor az öböl partján egyetlen házsor húzódott, mára félig beépült a jobb part is, s északra terjeszkednek. Az öböl partját éttermek, szállodák, üzletek, hajókölcsönzők foglalják el. A tengerhez közelebb eső részről indulnak a kompok a közeli Szardínia szigetére, az öböl végéről pedig a kishajók a sziklafal, kis öblök és a környező barlangok felfedezésére. A második hajóút látványa eltért az elsőtől. A másfél km-es öböl kijáratánál egyetlen világítótorony, a Madonetta jelzi az utat. Mára már teljesen automatizálták, emberi közreműködés nélkül mutatja az utat a hajósoknak a legmélyebb éjszaka és a legnagyobb vihar közepette is. A lámpái napenergiával működnek, mert abból aztán itt van elég. A tenger mélyen bevágta a könnyedén formázható mészkőfalat és a felsőváros 60 méter magasan szinte lebeg a semmiben. A tenger felől is jól látható Aragon király lépcsősora. Az első barlang a Szent Antal (vagy Napóleon) barlang. A szikla formája a császár kalapjához hasonlít, innen kapta a nevét. A mészkőfal legmagasabb pontja 90 méteres magasságban van, itt helyezkedik el a tengerészeti megfigyelő állomás. A mészkőfalon a lecsöpögő víz cseppköveket alakít ki. A Stragonato barlang feletti repedés a fordított Korzika formáját adja ki, a beszűrődő napfény pedig a tengerfeneket változtatja ezerszínű „keleti szőnyeggé”. A következő csendes öböl a búvárok paradicsoma, melynek egyik oldalán a sziklafal még fehér mészkő, míg a szemközti fal már vulkanikus eredetű vörös gránit. Az idegenvezető elmondta, hogy „ebben az öbölben is tilos a környezetszennyezés minden formája, sőt még fürödni is csak textília nékül lehet. Ami viszont veszélyes, különösen a férfiakra nézve, mert az itt honos speciális medúza faj bekap minden kiállót...”

A gépkocsi adta lehetőséget kihasználva, délután átruccantunk a 30 km-re fekvő, gyorsan fejlődő üdülővárosba, Porte-Vecchioba. A lakosság fő bevétel-forrása itt is a turizmus, a fakitermelés és a sópárlás. A genovaiak már a XV. században erődítményt kívántak itt kialakítani.



Felépítették ugyan a várat, de a mocsaras partvidéket akkor nem sikerült benépesíteniük, a lakosságot malária kínozta. Az igazi fellendülés csak a második világháború után alakult ki. A városka néhány középkori rommal, kapuval, szűk utcával és jól felszerelt kikötővel rendelkezik. Temploma a XIX. században épült, az üvegablakai modernek, lotaringiai, azaz nancy-i műhelyekből kerültek ki.

Bonifacioból Ajaccióba az N196-os főúton tartva két megállót terveztünk be. Az egyik a szárazföld belsejében található Sartène városka volt. Prosper Mérimée szerint ez a legkorzikaibb város. Komor és erős falakkal rendelkező házai megőrizték a város hagyományos hangulatát, ami sokszor a félelemre, bezárkózásra utal a lőrésszerű, utcára néző ablakaival. A város történetében nagy szerepet játszottak a feudális földesurak. Az egyes negyedek lakók, illetve helyi családok között a XIX. századig gyakran volt véres leszámolás, a korzikai vendetta. Erre utal a nagypénteki bűnbánati körmenet hagyománya, a Catenacciu. A vörös ruhába öltözött „nagy bűnbánó” azt a 30 kg-os keresztet cipeli, ami évközben a Ste-Marie templom falára rögzítve látható. A templomot a XVIII. században építették, barokk díszítésű, az eredetileg XVII. századi, beépített oltár sokszínű márványból készült Toscanában. A városháza a régi genovai kormányzó épületében került elhelyezésre. Átjárója alatt lehet bejutni a Szent Anna negyedbe, ami megőrizte középkori jellegét és hangulatát, s butikokkal, éttermekkel ékes.

A sartène-i kitérő után hamarosan letértünk a kanyargós főútról, hogy megkeressük Filitosat. Az odavezető út igencsak kacskaringósnak, helyenként szűknek bizonyult. Magunkban azon morfondíroztunk, hogy csak senki ne jöjjön szembe, mert akkor kereshetjük a kitérőt. Szerencsére alig volt forgalom. Filitosa csupán néhány évtizede került fel a meglátogatandó különleges helyszínek listájára. 1946-ban a terület gazdája, Charles-Antoine Cesari fedezett fel elsőként néhány földön fekvő szobor-menhirt és nagyon régi építmény-maradványt. A család állandó segítségével Roger Grosjean régész, kutató egész életét az ásatásra fordította. Ezek megkezdése előtt a területet alaposan meg kellett tisztítani a mindent benövő bozóttól. Talán éppen ennek volt köszönhető, hogy ilyen későn fedezték csak fel, s ilyen jó állapotban maradt meg. (A látottak alapján arra gyanakszunk, hogy az évezredes növénytakaró alatt még számos további különleges lelet is megbújhat.) A terület elhelyezkedése tehát kedvező volt néhány család megtelepedésére, mert rendelkezett természetes barlangokkal, szikla alatti búvóhelyekkel, folyóval, termékeny földdel és magas fennsíkkal. A legrégebbi kerámia leletek az időszámítás előtti 6. évezredből származnak. Az itt élők vadásztak, halásztak, gyűjtögettek. Mezőgazdasággal csak a 3. évezredben kezdtek foglalkozni. Ekkor készíthették az első menhireket, ami még csak egyszerű kőtömb volt, rosszul megmunkálva, nem csiszolva. A 2. évezredre jelentős fejlődés figyelhető meg. A menhireket megmunkálták, szobrokat, szerszámokat, edényeket és ruhaneműt készítettek. A természetes barlangokon kívül már kőből és fából kunyhókat is építettek. A megtalált emlékek alapján feltehetően már jelentősebb számban laktak a környéken, vallási és temetkezési központ lehetett. A vallási központ a fennsík legmagasabb pontján volt, körülötte találták a legtöbb menhirt, szobor-menhirt és dolment. Az edényeket, kisebb szobrokat, szerszámokat, fegyvereket a területen létrehozott kis múzeumban állították ki. Feltehetően ismerték a környező szigeteket is, mert olyan obszidián tárgyak is előkerültek, amely természetes formájában Korzikában nem található, az csak a közeli Szardíniáról származhat. Azonban arról, hogy milyen vallásuk, életük, sorsuk volt, még igen kevés az információ. A legszebb és legérdekesebb szobrokat éppen a szabad területen állították ki, öreg 800-1000 éves olajfák árnyékában. A szabadtéri kiállítást térképek, leírások és sejtelmes zene (mély pánsípszerű hangzása, lassan örvénylő, egyszerű harmóniákkal orgonán kísérve, igazi hangulatfestő volt) kíséretével teszik mindenki számára befogadhatóvá, még a régi kövekért nem lelkesedőket is meglegyinti valami a 8000 éves kultúra láttán. (A belépő megváltásakor kérdezték, honnan jöttünk? A magyar szó hallattán felcsillant a gondnok arca: nagyon kevesen voltak még itt Önöktől! – s máris beírta az aranykönyvbe az országkódot.)

Filitosából a rövidebb, de nehezebb utat választottuk, hogy eljussunk Ajaccioba. Szerencsére itt sem volt jelentős forgalom, bár egy vagány sofőr még ennyire sem számított és csak lélekjelenléttel lehetett elkerülni a koccanást. Ettől nagyobb megpróbáltatást jelentett az állandóan szembetűző Nap.
Ajaccio a sziget fiatalabb települései közé tartozik. A legenda szerint a várost Ajax alapította, de erre vonatkozóan bizonyítható tényekkel nem rendelkeznek. A rómaiak ténylegesen létrehoztak itt egy települést, de az a barbár támadások nyomán eltűnt és csak a XV. században hoztak létre kisebb várost az áttelepült genovaiak. Az irányítás a Szent György Lovagrend kezében volt. Az erődöt II. Henrik francia király uralma idején építették. A fejlődésére a XVII. századig kellett várni, akkor kereskedelmi központ lett. Ma megyei- és régióközpont, a sziget második legnagyobb városa, az elsőségért folyamatos „harcot vívnak” a keleti-parti Bastiaval. Szállásunk egy 1864-ben épített, a közelmúltban felújított, tipikus ajacciói házban volt. Egyetlen hátránya, hogy a főútvonal mellett kizárólag zárt ablakkal lehetett elviselni a zajt. Különösen az éjszaka is grasszáló motorosok keserítették meg az éjszakai pihenésünket. Az óváros a halászkikötőhöz közel helyezkedik el, a XIX. században épült házak elegánsak, az utcák szélesek. A modern városrész pedig bármely mediterrán városban is lehetne. A város a közterein a nagy szülöttének, Bonaparte Napolénonnak állít számtalan emléket. A szülőháza az óvárosban található, egyszerű külsejű, de nagy alapterületű. A család a XVII. században települt át a városba Olaszországból. A népes család feje igyekezett gyermekei jövőjét minél jobban biztosítani, a kis Bonaparte alig múlt 9 éves, amikor katonaiskolába került, ahol gyorsan kitűnt tehetségével, szorgalmával és kitartásával. A forradalom elején fiatal tisztként egy korzikai alakulat parancsnoka volt. Amikor Ajaccio fellázadt a forradalom ellen, szembefordult a korzikaiakkal, ezért neki és a családnak is menekülnie kellett. A házat az angolok megszállták, kifosztották vagy megsemmisítették a berendezést. Amikor a megszállás végén Mme Letizia visszatért, átépítette, kibővítette, újra berendezte a házat. A múzeum ezt a berendezést őrzi a mai napig is. Napoléon az egyiptomi csatából visszatérően volt utoljára a házban, már tábornokként.
A város Maréchal Fochról elnevezett főtéren áll a 4 oroszlán kútja, amelyet Maglioli helyi szobrász Napoléon-szobra díszít, őt Első Konzulként ábrázolja. A tér egyik háza homlozatán egy kis fülkében helyezték el a Fájdalmas Szűz kis szobrát, 1656 óta ő a város védőszentje, s évente március 18-án a lehető legnagyobb pompával, körmenettel köszöntik. A városháza a tér egyik XIX. században épült palotájában kapott helyet, első emeletén két teremben van a Napoléon múzeum sok festménnyel, tárgyi emlékkel, másolatokkal és emlékplakettekkel. A termet Napoléon születése 200 éves évfordulójára (1969) Csehszlovákia által adományozott szép kristálycsillár világítja meg. (Van a cseheknek tálentumuk!) A sziget legjelentősebb szépművészeti gyűjteménye a Fesch múzeumban található. Fesch érsek Napoléon mostohanagybátyja volt. Lyon érsekeként jelentős, zömmel egyházi képtárat gyűjtött össze. A Louvre után itt látható a legnagyobb XIV-XVIII. századi olasz gyűjtemény neves festők (Boticelli, Bellini, Ticiano, Véronése, stb) jelentős képeivel. A város sokat áldozott a képek minél jobb körülmények közé juttatásában. A múzeum mellett van a Fesch könyvtár, amit szintén az érsek alapított 1801-ben. Az udvar harmadik épülete a császári kápolna, a Napoléon család temetkezési helye, amit III. Napoléon építtetett. A város katedrálisa a XVI. században épült, egyszerű külsővel, de gazdag belső díszítéssel. Az eredeti terveket Rómában készítette Giacomo Della Porta, az érsek azzal a feltétellel lett volna a katedrális főpapja, ha a katedrális még életében elkészül. Attól való félelmében, hogy az eredeti tervek szerint túl hosszú időt venne igénybe az építkezés, jelentősen megkurtították a templom hosszát. Ennek ellenére, a pap egy évvel a befejezés előtt meghalt, de akkor már a megváltoztatott tervek szerint fejezték be. Az oltár fekete márvány oszlopai Napoleon Élisa nővére ajándéka, a bejárathoz közel van az a reneszánsz keresztelő medence, amelyben a két éves Bonaparte is elnyerte a keresztséget. Delacroix egyik festménye található a XVI. századi kápolnában, a vele szemben lévő oldalkápolnában pedig egy gyönyörű Szűz szobor áll, fehér márványból. Még két jelentős Napoléon szobor van a városban, az egyik Viollet le Duc alkotása – római tógában lovon, a négy testvérével a De-Gaulle téren, míg az Austerlitz téren az Invalides udvarán látható „kis kaporál” szobor másolatát helyezték el. A citadella a szárazföld felől nem emelkedik ki a környezetéből, a nagyközönség nem is látogathatja, mert ma is a francia hadsereg egyik alakulata használja, a Marseille-i Parancsnoksághoz tartozóan. Ajaccioból még szerettünk volna egy hajókirándulást tenni a Sanguinaires szigetekhez, de épp az indulás előtt a hajót átvizsgálta a tengerészeti felügyelőség, és valami szabálytalanság miatt nem engedték kifutni a kishajót, a befizetett összeget pedig visszakaptuk. Így azonban nem láthattuk a naplementét a vöröslő porfír sziklás szigeteknél. Nagyon sajnáltuk, helyette kipróbáltuk a szabad strand selymes homokos partját és kellemes, hűsítő tengervizét. A kirándulásunk egyetlen megdöbbentő élményét is itt éltük át. Egyik délután sziesztát tartottunk a szállodaszobában, amikor óriási szirénázással több tűzoltó-, rendőr- és mentőautó állt meg az ablakunktól 50 méterre. Több mint egy órát tartózkodtak ott, mire megjelent a hordágy, rajta egy lepedővel letakart, csövekkel telerakott fiatal test és elszáguldottak szirénázva. Másnap reggelizés közben láttuk a tévében, hogy két 14-15 éves kislány, a helyi gimnázium osztálytársai, egyeztetett módon, mobil telefonon leadott jelre, öngyilkosságot kíséreltek meg, a belső udvarra kivetették magukat emeleti ablakaikból. A szomszédos ház ablakából kiugró kislány állapota több napig válságos volt, a másik megúszta néhány töréssel. Remélem azóta az állapota stabilizálódott és egyszer mint rossz emlékre fog csak visszaemlékezni. Az eset az egész országot megdöbbentette (a rendőrség pedig fokozottan vizsgálta, hogy nem internetes hisztériakeltésről, mobilos iránymutatásról, beteges járványról van-e szó?).

Miután a reptéren leadtuk a bérkocsit, Ajaccioból Bastiába már vonattal mentünk. A vonat a hegyek között kanyarog a nyugati partról a keleti part felé, meglepő sebességgel győzi le a jelentős szintkülönbségeket. Időnként egészen elvarázsolt vidékeken keltünk át. A hangulatunkat még fokozta, hogy néhány fiatal lány a közelünkben egész úton halk gitárkísérlettel korzikai és francia nyelven énekelt. Kihasználva a vonat adta lehetőséget, hat órára megálltunk Corte-ban. Korzika rövid függetlensége alatt Pascal Paoli 1755-ben Cortét fővárossá tette, egyetemet is alapított, ami azonban csak négy évig működött. Corte két hegylánc között 600 méter magasan fekszik. A völgyben több folyó is találkozik. A fellegvár a város sziklafokán épült a XV. század elején, az aragóniai királyság által megbízott Vincentetto d’Istria alkirály megrendelésére. A bástyáról remek kilátás nyílik a hegyekre, a folyókra és a városra.



A sasfészekben néhány terem a múltra emlékezik, megnézhető a börtön, a gárdaterem és a mellékhelyiségek. A citadellában kapott helyet a néprajzi múzeum, sok érdekes szerszámmal, munkaeszközzel, képpel, ruházattal, egyszerű konyhai felszerelésekkel, és minden a mezőgazdasághoz és állattenyésztéshez kellő eszközzel, magyarázó szövegekkel és filmekkel. Ebből megállapíthattuk, hogy a paraszti életükben, a konkrét helytől függetlenül nagyon sok, a mienkéhez hasonló tárgyat használtak. Corte szép szobrokat állíttatott hősei – Pascal Paoli és Gaffori – emlékére. Corténak saját szentje is volt Théophile de Corte személyében, aki 16 évesen lépett be a capucinusok rendjébe, később a ferencesekhez ment, teológiát és filozófiát Rómában végzett, majd Nápolyban élt szerzetesként. Onnan visszatérve egyházi iskolákat alapított, és sokat fáradozott a helyi hitélet megszilárdításáért. Ez idő alatt sikerült elérnie, hogy a genovaiak elálljanak egy lázadás miatt elrendelt büntetőakciójuktól, amivel sok ártatlan életét mentette meg. 1930-ban avatták szentté. Emlékét a Mennybemenetel templomában őrzik. A templomot a XV. században építették, később jelentősen kibővítették. Belsejében szép faragott szószék, kereszt és az egyik mellékoltár alatt St-Théophile viaszból készült szobra található, mely a szentet a halálos ágyán ábrázolja. A városnak van még egy szép Szent Kereszt kápolnája is, egyszerű külsővel és barokk belsővel.

A délutáni vonattal folytattuk utunkat Bastiába, kirándulásunk utolsó-előtti állomására. Előzetes terveink szerint itt időt szenteltünk volna a tenger örömeinek élvezetére is, de ezt az időjárás keresztülhúzta. Szállásunk a tengerparton, a kereskedelmi és a szabadidő kikötő között volt. Kétfrontos szobánk egyik ablaka a tengerre, míg a másik egy szűk óvárosi utcára nézett. Bastia - hasonlóan a többi tengerparti településhez - már az ókorban is lakott volt, de aztán évszázadokra elnéptelenedett. Neve is a bastion=bástya szóból ered, amit csak a XIV. században építettek meg. A város a kikötő és a környező dombok között a tengerparton alakult ki. Az öbölben épültek az első házak, ez a Terra Vecchia (régi föld). Az öböl felett épült az erőd a bástyával, itt kígyóznak a fellegvár utcái, emelkednek templomai. Ezt hívták Terra Novának, új földnek. Mára erre illik leginkább az óváros elnevezés, sok lepusztult házzal, felújításra váró épülettel. Az öreg kikötő a város leghangulatosabb része.



Ma ez a halászhajók és a szabadidő eltöltéséhez kialakított jachtkikötőként működik, körülötte évszázados házak, sokszor az emeleteik siralmas állapotban vannak, de a földszintjükön remek éttermek üzemelnek. Sokuknak fedett része is van, de a leghangulatosabbak a partra települtek. Azok különösen jól mennek, amelyek az alkalmi esős, szeles időjárásra is felkészültek, erős szél- és esőálló sátrakkal. Az emeleti erkélyek egy-egy részét a XIX. század során mellékhelyiségnek építették be, és ez bizony a mai napig is így van szinte az egész szigeten. A másféle erkélyekhez szokott szemeknek ez elég lehangoló. A kikötő déli oldalán egy hangulatos, függőkertes parkon, a Jardin Romieun is fel lehet jutni a várba. Az alsó városrész közelében van a már messziről is látható Keresztelő Szent János templom, amely a sziget legnagyobb temploma. A közelmúltban újították fel a XVII. században épített, kívülről klasszicista, belül barokk díszítésű templomot. Közelében található a városháza és másik két kisebb templom. A Szeplőtelen fogantatás temploma a XVI. században készült, belül csupa márvány, arany és míves fafaragások teszik széppé. A Mária szobrot minden év szeptember 8-án körmenettel viszik körül az alsóvároson. Alig két háznyira van a Szent Rókus templom, amit 1604-ben egy pestisjárvány után építettek, díszítése firenzei, genovai és liguri mesterek munkája. A város legnagyobb terét a St. Nicolas-t a XIX. században alakították ki, pálmafák, platánok szegélyezik. A tér közepén szecessziós zenepavilon áll. Déli oldalán Bartolini emelt emléket Napoléonnak, római császári ruhába öltöztetve. A tengerrel szemben szép palotasor zárja le a vársétányt, északra a korzikai hősök emlékműve. Délen, a korábbi lazarista rend rendházában, ma egy neves gimnázium működik. A negyedik oldalon a tengerparton a kereskedelmi kikötő került kialakításra, amit ma gyaloghídon lehet megközelíteni, mert a 80-as évek végén alagutat építettek a növekvő forgalom elvezetésére. A közelben van a modern pályaudvar és a prefektura érdekes palotája, amely a 80-as évek végén készült. A Terra Nova a régi kikötő felé magasodik. A régi várba a XVIII. században emelt várkapun lehet bejutni. Itt található a régi kormányzói palota, az őrtorony, benne a Néprajzi Múzeummal, ami pünkösdre tekintettel épp zárva volt. A vár legszebb épülete a Szűz Mária templom, ami a XV. században épült. A háromhajós templom díszítése is barokk, legjelentősebb kincse egy olasz festmény, egy ezüst Mária szobor, amit augusztus 15-én körmenetben visznek végig a városon, számos szép faragott szobor és a XIX században készített orgona. A Szent Kereszt kápolnát sajnos nem tudtuk megnézni, mert zárva volt. A várból kiváló a rálátás a kikötőkre és az alsóvárosra. Bastiától északra indul az un. Cap Corse földnyelv, ami 40 km hosszú és átlagban 8-10 km széles. A sziget ezen részét nem sikerült bejárnunk, pedig a leírások szerint sok kedves, szép falut lehet benne felfedezni. Bastia közelében kavicsos a tengerpart, de nem volt módunk kipróbálni a strandot, mert vasárnap délutántól a hőmérséklet 10 fokot esett és feltámadt a szél is. Hétfő reggelre nagy eső jött és a széllökések elérték a 100-120 km/h sebességet. Az időjárás alaposan átrendezte a menetrendet. A szobából, a csukott ablak mögül érdekes látvány volt a hullámzó tenger mindaddig, amíg a tulajdonos be nem záratta velünk a palettákat. Aztán már csak a hangokat hallottuk, de az érdekes látvány nélkül ez már nem volt olyan mulatságos. A kirándulás utolsó napján buszra szálltunk és visszamentünk a nyugati partra, Saint–Florent városkába. A 23 km-es út csodálatos volt. A két várost egy hegyvonulat választja el egymástól. A hegytetőhöz közeledve alapvetően megváltozik a táj. Míg Bastia felől a terep inkább sík, rá lehet látni a közelében kialakított mesterséges tóra, a városra, a kikötőkre, addig a másik oldalról a hegyoldal erősen szabdalt, a völgyekben falvak, közelükben szőlőültetvények, a távolban a tengerbe szakadó sziklás partszakasz, sok öböllel szabdalva. A városka fekvése ideális a tengeri sportok űzésére, ezért nyaranta nagyon sokan felkeresik. Citadelláját mészkőből a XV. században a genovaiak építették; később számtalanszor átépítették, ma inkább csak romnak tekinthető. A kicsiny óváros a templom és a kikötő köré épült. Délidőben az éttermein kívül minden bezár, de a hangulatos, szűk utcákon még így is jó volt sétálni. Egyetlen hiányérzetünk az maradt, hogy nem volt időnk megkeresni a várostól 2 km-re épült, szép XII. századi román templomot, amit az előszezon miatt csak kívülről láthattunk volna. A rövid kirándulás után még egyszer megtettük a lenyűgöző utat Bastiába. Rövid séta után ismét buszon voltunk, mert este indult vissza a repülőnk, s ezzel véget ért a színes, érdekes és pihentető korzikai kirándulásunk.
2007. május 19–29.

P.J.

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség