FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Világjáró olvasók

Biarritztól Toulouse-ig

2008-01-29 09:12:55

2007. november 1 - 5.

Régi vágyunk teljesült az első hosszú novemberi hétvégén. Régen készültünk arra, hogy meglátogassuk a délnyugat franciaországi városokat. Az internetnek köszönhetően az utazás előkészítése már itthonról is könnyedén megszervezhető volt. Néhány honlap megnyitása után eldöntöttük, hogy TGV-vel megyünk, és repülővel jövünk vissza.

A TGV a közeli Montparnasse pályaudvarról reggel negyed nyolckor indult és 5 óra alatt megtette Biarritzig a 800 km-es utat. Bordeaux-ig TGV-ként.(jelentése: Nagyon Nagy Sebesség) közlekedett, onnantól sima gyorsvonatként. Az ünnep miatt a buszok ritkán jártak, de nem sokkal egy óra után már a kellemes belvárosi szállodában voltunk. Rövid ebéd után nyakunkba vettük a várost.

Szikrázott a Nap, azúrkék volt az ég, enyhe szél fújt. A melegebb kabátunkat vékonyabbra cseréltük. Az Atlanti-óceán alig 200 méterre hullámzott a szállodától. A rövid séta alatt kiderült, hogy ezt a várost jobb módú emberek lakják, minden ház szépen gondozott, a kertek, parkok ápoltak, az utak karbantartottak. A város a XIX. században vált felkapott hellyé a spanyol arisztokrácia körében. Első híres vendége Eugénie Montijo spanyol grófkisasszony volt, aki hamarosan III. Napoléon felesége lett. Hatásukra koronás fők, arisztokraták, bankárok, művészek és az aranyifjak kedvelt városa lett. Uralkodásuk kezdetén hatalmas villát építtettek, ami ma a legszebb luxusszálló a városban. Kívülről mi is megcsodáltuk, kertjében medence, bárok, földszintjén éttermek, kávézók sora. November ellenére az óceánban sokan voltak, igaz nem fürdési szándékkal, hanem szörfverseny zajlott a Grande Plage-on. Szerettük volna megnézni az ortodox templomot és Eugénie kápolnáját, de mindkettőt zárva találtuk. Helyette végigsétáltunk a parti sétányon és gyönyörködtünk a homokos partot tagoló különleges sziklaformákban.



A város neve is annak a két sziklának a nevéből ered, amelyek a régi halászkikötőt szegélyezik. Az egyik egy fennsík, ahonnan lesték a cetek érkezését (plateau de l’Atalaye), a másik sziklafok a rocher de la Vierge. Nevének megfelelően a legmagasabb pontjára egy kevésbé sikerült Mária szobrot állítottak. A sziklát a parttal egy gyalogoshíd köti össze. Ettől délre van a legszebb sétány, amely a plage de la Côté des Basques nevet viselő fövenyhez vezet parkok és sziklaszirtre épített villák között. Mire a két-három kilométeres sétát megtettük már igencsak ránkfért egy pihenő az egyik kávézó tengerre néző üvegablaka mögött. Kávé helyett persze kellemes baszk vörösbort kóstoltunk. A pihenő után még a város hangulatos szűk utcáin sétáltunk, aztán korán nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen ébredve folytathassuk felfedező utazásunkat.

Már hetekkel korábban lefoglaltunk egy gazdaságos kisautót a további utazáshoz. Az autót a pályaudvaron a megadott órában és előre egyeztetett feltételek szerint átvettük és délre indultunk. A következő állomásunk Saint-Jean de Luz városka volt. Ez is halászkikötő volt, de ma a halászat mellette már a gyógy- és egyéb turizmus adja a bevételei jelentős részét. A XIX. század végén épített fedett piacán éppen vásár volt sürgő-forgó helyiekkel és hozzánk hasonló turistákkal. A környékről hozott baszk sajtok, kolbászok, gyümölcsök és zöldségek tarka standjai között sétálva megcsapott bennünket a hely sajátos hangulata. A városka legjelentősebb eseménye 1660. május-június között játszódott. Itt kötött házasságot a jövendő Napkirály spanyol hitvesével Mária Terézia infásnővel. A két udvartartás májusban érkezett a városba, a jegyeseket két külön palotában szállásolták el, amelyek ma is állnak. Az infásnő palotája egy helyi kereskedő XIII. Lajos stílusban épített reneszánsz háza, míg a vőlegény háza a Lohobiague család tulajdona a mai napig is. Az esküvőt június 9-én tartották a St-Jean Baptiste templomban. A templom kívülről szigorú, dísztelen, annál gazdagabb a belső díszítés. Baszk szokás szerint az egyhajós templomot két oldalról két szinten gazdagon faragott fagaléria díszíti, mennyezete lambériás, felfordított hajóra emlékeztet, a szentély megemelt, kovácsoltvas kerítéssel lezárt, a XVII. században készült gazdagon aranyozott barokk oltára van. A házasság megkötése után az ifjú pár által használt ajtót befalazták, hogy senki más ne használhassa. Ma emléktábla hirdeti az eseményt.



A belvárost színessé teszi a három-négyszáz éves fagerendás házak, melyeken változatos színűek a spaletták és a kovácsoltvas rácsok. A kikötőben ma is élénk színű hajók ringatóznak a Nivelle folyó torkolatánál kialakított egyik kikötőben. A tengerparton elegáns házak, szállodák és vendéglők sorakoznak, a hullámok ellen kiépített gát védi, minden házhoz saját lejáró tartozik.

Innen szerettünk volna egy rövid kitérőt tenni a 900 méter magasan fekvő La Rhune városkába a Pireneusok hegyei közé. Sajnos a napfény elpártolt tőlünk, a köd miatt a kisvonat nem ment fel a csúcsra.

A Pireneusok helyett Bayonne felé vettük az irányt, ami a baszk föld legnagyobb városa és szinte egybeépült Biarritz-cal. Az óváros az Adour és a Nive két partján épült ki. Valamikor római erődítés is volt a folyóparton, de mára az eltűnt. Nem maradt sok nyoma a 3 évszázados angol uralomnak sem, csak a Sainte Marie katedrális díszítésén találhatók angol zászlók és címerek. Az építését a XII. században kezdték el, de csak a XVI. században fejezték be, sőt az egyik tornyát a XIX. századba építették hozzá. Ezt a templomot tartják délen a legészakibb gótikus templomnak, amelyhez a mintát Soisson és Reims adta. A templomhoz a XIV. század óta kolostor is tartozik, amelyet most újítanak fel, de a kerítésen keresztül bepillanthattunk a szép kerengőjébe.

A városnak két jelentős múzeuma van, az egyik baszk néprajzi gyűjteményt, míg a Bonnat Múzeum jelentős festészeti anyagot mutat be. Mi az egyetlen délutánunkon a néprajzi gyűjteményt választottuk. Sok fénykép készült különösen a naiv festők alkotásaiból, de kaptunk egy átfogó képet a baszkok mindennapi tárgyairól, munkaeszközeiről, bútorairól, szokásaikról, játékaikról, hangszereikről. Az előzetesen megnézett film alapján tudjuk, hogy a mai napig ébren tartják szokásaikat, játékaikat, nyelvüket. Nemzeti játékuk a pelote, aminek a kézre húzható kosarát a mai napig is helyben kézzel készítik. A sírjaikat kör alakú fejfával jelölik hosszú évszázadok óta. A spanyol oldalon található baszkokkal ellentétben a francia baszkok nem követelnek fegyveresen önállóságot, de minden eszközt megragadnak az önálló létük fennmaradása érdekében.

Az óceán partját magunk mögött hagyva a szárazföld belseje felé vettük az irányt párhuzamosan a Pireneusok vonulatával, de a köd és pára miatt egyetlen csúcsot sem láttunk. A következő megállónk Pau városa volt. Nevét egy erődítményről kapta, ma kb. 80 ezren lakják. A városban két király született. 1553. december 13-án Henri de Navarre (nagymamája I. Ferenc király testvére, a nagy műveltségű Angoulème-i Marguerite volt), aki IV. Henri néven lépett francia trónra, míg a XIX. században a svédek a megüresedett trónjukra hívták a Bernadotte család sarját, egy francia marsallt.

A város IV. Henri bűvöletében él. A hajdani lovagvárat Gaston Fébus építette a XIV. században, Angoulème-i Marguerite alakíttatta át reneszánsz kastéllyá. A XIX. században történelmi szálak erősítése miatt Lajos-Fülöp és III. Napóleon restauráltatta a romos kastélyt. A mai, helyenként túldíszített berendezés is ennek a restaurálásnak a nyomát viseli. Pompás faliszőnyegeket helyeztek el a falakon (vadászatokat, hónapokat, évszakokat megjelenítők), amelyek a XVII és a XVIII. században a párizsi Gobelins manufaktúrában készültek. Szépek a Sèvres-i porcelánok, amely között sok a színes, kerek és ovális formájú éjjeli edény. Itt őrzik IV. Henri feltételezett bölcsőjét, amit egy galapagosi teknős páncéljából alakítottak ki. Sok tárgyat, festményt, szobrot gyűjtöttek össze IV. Henriről. A kastély belső udvarának és szárnyainak az újbóli restaurálását most fejezték be.



A kastélyt francia kert és szép házak szegélyezik, alatta folyik a Gave de Pau folyó. A valamikori önállóság emlékét idézi a régi navarrai parlament épülete. Napóleon császár is itt hagyta a keze nyomát. 1800 méter hosszan kilátást nyittatott a Pireneusokra. Kedvező időjárási viszonyok között a kerítésen jelölt helyeken lehetne látni a különböző 2-3000 méter magas hegycsúcsokat. A boulevard des Pyrénées mellett gazdag palotákat emeltek, parkokat alakítottak ki. A századfordulón az angolok jöttek nagyszámban elsősorban szubalpikus éghajlata miatt, amely a megfigyelések szerint jó hatással volt az egészségükre. Ezt az állításukat nem tudjuk megerősíteni, mert ahhoz kevés időt töltöttünk itt. Természetesen van a városnak Szépművészeti Múzeuma is, ahol a XV. – XX. század festészetéből mutatnak be ismert és helyi festők alkotásait.

A következő állomásunk már egy igazi nagyváros, Toulouse, a « rózsaszínű város » volt. Ez a hatodik legnagyobb francia város, egyetemmel, fejlett iparral és turizmussal. Legjelentősebb ipari létesítménye az Airbust előállító hatalmas komplexum. Itt folyik a németek, az angolok, a spanyolok és az olaszok közreműködésével az európai repülőgyártás. A régi városrész a Garonne jobb partján helyezkedik el, egy négyzetkilométernél alig nagyobb területen, mégis napok kellenének hozzá, hogy minden érdekes épületét, múzeumát bejárhassuk. Ezekből csak a legjelentősebbeket vagy legérdekesebbeket választottunk ki, de estére már így is zsongott a fejünk a sok új látványtól.

Első utunk a basilique St-Serninhez vezetett. Legnagyobb megdöbbenésünkre az egész környékén vasárnapi piac volt, sok-sok sátorral, asztallal és összevisszasággal. A templom megközelíthetetlennek bizonyult. Pedig a gyönyörűséges román kori építmény külső megcsodálásához is térre van szükség. Így aztán csak késő délután tértünk vissza, de akkor meg zárva találtuk a kincstárat és a kettős altemplomot. A bazilikát a IX. században kezdték építeni kőből és téglából. 1096-ban a szentéjt a pápa felszentelte, de az építkezés csak a XIV. században fejeződött be. Névadója a mártírhalált halt Sernin püspök. A bazilika régen zarándokokat fogadott, a mérete is ehhez igazodott. Néhány freskó és az eredeti oltár asztala még ma is látható a kereszthajóban.



A bazilikát a főtérrel összekötő utcán található a Notre Dame du Taur templom. A mártírhalált halt püspököt a bika idáig vonszolta, ezen a helyen temették el, ahova később egy szentéjt építettek. A XVI. században ennek helyére építették a gótikus templomot. Téglahomlokzata a városra jellemző, és jó példája annak, hogy még azonos színű tégla felhasználásával is milyen remek alkotást lehet létrehozni. A homlokzat szerencsés helyen készült, mert a szemközti szűk utcából jól megcsodálható.

A város gótikus alkotásai közül bizonyosan a Les Jacobins templom és kolostor a legszebb építmény. A neve St. Jacques nevéből ered és semmi köze a nagy francia forradalom radikális jakobinusaihoz. A dominikánus rend 1217-ben érkezett a városba. A katár lázadók elleni vallási harc volt a feladatuk. Néhány év múlva hozzáláttak a templom és kolostor megépítéséhez. A kolostor falai között volt az első egyetem, ebből mára csak a torony maradt meg. Az építkezés a XIV. századig tartott.

Napóleon korában a lovasság foglalta el és istállóként szolgált. Csak a XX. században újították fel 50 év alatt, és adták vissza egyházi célokra. Az egyetlen hajót 7 hatalmas oszlop osztja két részre. A régi szentéj felett a 28 méter magas és gótikus csúcsívekben végződő utolsó oszlop látványa leginkább egy pálmafára emlékeztet. A falak teljes felületükön festettek voltak, amit sikerült helyreállítani. Itt helyezték el Aquinói Szent Tamás ereklyetartóját. Az érdekessége, hogy felújítás után az oltárt keresztirányban helyezték el, alatta van a szent ereklyetartója. A templomból közvetlenül a kettős oszlopokkal épített kerengőbe lehet kimenni. A kerengő egyetlen dísze az oszlopfők faragása és a belső kertje. A kerengőre nyílik a 1300-ban készült káptalani terem. Az egyéb kolostori helyiségek, amelyek kiállításoknak adnak helyet, zárva voltak.

A sok templom közül még a Szent István templomot választottuk ki. Ennek két érdekessége van. A főhajó és a szentéj nem egymás folytatása. Az építkezést a főhajóval kezdték a XIII. században, de aztán 45 évre abbahagyták. Mire ismét hozzákezdtek nagyobb templomot szerettek volna, az elkészült hajót csak az egyik oldalhajónak szánták, ezért a szentéjt balra építették meg. De feltehetően a pénzhiány miatt a nagyobb templom soha nem készült el és maradt az egymáshoz képest eltolt szerkezet. A másik érdekesség, hogy a belsejében szép XVI. XVII. századi faliszőnyegek vannak.

A város főtere a Capitole. Egyik oldalát a klasszicista homlokzatú városháza és színház foglalja el. A városháza belső udvarán a XVI. századi palota egyes falai is állnak még, leghíresebb terme a Salle des Illustres III. Napóleon korának ízlését tükrözi. A díszudvaron látható az a hely, ahol XIII. Lajos kivégeztette Henry de Montmorency herceget, aki Languedoc kormányzójaként fellázadt ellene és Mazarin kormányzási módja ellen. A városháza melletti téren található, a Violet le Duc által felújított régi donjon, amelyben a turisztikai hivatal kapott helyet. A Capitole szemközti oldalát árkádos paloták foglalják el, bennük éttermek, kávézók sora, mivel a tér a helyiek kedvelt találkozóhelye.

A sok múzeum közül az Assézat palotában kiállított Bemberg gyűjteményt néztük meg. A palota a város egyik vezetőjének (capitoul) épült a XVI. században reneszánsz és klasszicista stílusban. A gyűjtemény festményeket, szobrokat, bútorokat és iparművészeti tárgyakat tartalmaz a XV.-XX. század közötti időszakból. Az első emelet nagypolgári berendezés keretében, míg a 2. emeleten a modern művészek – impresszionisták, pointilisták, vadak - alkotásait múzeumi körülmények között mutatják be.

A múzeum után hagytuk magunkat a hangulatos utcák által vezetni. Az épületek jelentős része téglából készült, ritka a tiszta kő épület, a napfényben ezek a házak ténylegesen rózsaszínben ragyognak, ezért tartják a várost rózsaszín városnak. Az ablakokat és erkélyeket itt is remek, a ház színével harmonizáló kovácsoltvas rácsok díszítik. Érdekesség, hogy az ablakok felső részét is lelógó kovácsoltvas 10-15 cm-es sáv teszi egyedivé.

A belvárost a régi városfalak helyén kialakított bulvárok választják el a modern városrészektől. A XVII. században kiépített Canal du Midi csatorna partját szép platánok szegélyezik. Ennek a csatornának az elkészülte virágoztatta fel ismét a várost. A buszforgalom mellett már megépítették a metrót is, ami megkönnyíti a közlekedést az egyre növekvő autóforgalom ellenére.

A kirándulás utolsó napjára maradt a katárok fővárosa Albi és környéke. Albi a Tarn folyó partján épült. A katárok elleni keresztes háború szinte másnapján hozzákezdtek a püspöki palota, a palais de la Berbie megépítéséhez. Az elnevezés a helyi nyelvből ered, a bisbia püspököt jelent, ennek módosult változata adja a palota nevét a mai napig. Érthető módon a palota inkább hasonlít egy erődítményre, mint egy fényűzően berendezett püspöki palotára, pedig az idő múlásával az erődjellegen sokat változtattak, de az a mai napig is szembetűnő. A palota 1922 óta ad otthont a város híres szülötte, Henri Toulouse-Lautrec múzeumának. A múzeumot sajnos délben bezárták, így nem tudtuk megnézni, de Toulouse-Lautrec alkotásaival számos más gyűjteményben is találkoztunk már.

A püspöki palota mellett emelkedik a Ste. Cécile, az ének és zene védőszentjének katedrálisa csupa téglából építve. Franciaországban ez a legnagyobb téglaépítmény. Az építkezést 1282-ben kezdték és egy évszázadon belül be is fejezték. A későbbiekben csak a belső díszítéssel és néhány későbbi kiegészítéssel módosult az eredeti tervekhez képest. A főbejárat a déli oldalon található, a XV. század elején építették hozzá, 51 lépcsőn lehet megközelíteni és baldachinos mennyezet védi a bejáratot, amit gazdag kőfaragások díszítenek. A bejáratot Amboise Louis püspök építtette. A bejárat könnyed stílusa ellentétes az egész építmény várszerű jellegével. Falai vaskosak, a támpillérek félkörívesek, ablakai keskenyek és magasan kezdődnek, harangtornya is inkább egy donjonra emlékeztet, semmint egy katedrális tornyára. Az erődítmény jellegét még tovább hangsúlyozta a XIX. századi tetőfelújítás során a kicsi erődítményeket helyeztek el a felső részen.

A katedrális belseje hihetetlenül gazdag. Nincs olyan felület, amely ne tartalmazna valami díszítést. A katolikus templomok oltára hagyományosan keleti tájolású. Így volt ez a Ste Cécile megépítésénél is, de a XVII. század végén az oltár a templom nyugati felébe került át. A keleti felén megmaradt a jubével lezárt szentéj, ami a 100 méter hosszú templom felét foglalja el. A jubé arra szolgált, hogy innen olvassák fel az evangéliumot és elzárja a misét végző egyházi személyeket a köznéptől. A XVII. században egy zsinati határozat nyomán a jubéket Franciaországban lebontották és csak néhány kerülte el ezt a sorsot. Ilyen a Ste Cécile katedrális jubéje is. Feltehetően az akkori püspök tisztában volt a művészeti jelentőségével és nem engedte lebontatni az akkor még 96 szobrot tartalmazó építményt. A szentéjt magas csipkeszerű kőkerítés fogja körül, Ószövetségi alakok szobraival díszítve. Belülről az Újszövetség legjelentősebb alakjai, az apostolok, Szűz Mária és Cécil névadó szobra kiemelkedően szép. A legenda szerint Mazarin amikor erre járt vésőt és kalapácsot kért, hogy megbizonyosodjon arról, valóban kőből faragták-e a jubét és a leheletfinom kerítést. Sajnos a forradalom erre is járt, a jubé 96 szobrából 6 maradt meg. Szerencsére a szentéj belsejében, illetve a körüljáró külső oldalán a szobrok átvészelték a barbár pusztítást. Minden szobor saját arculattal, személyiséggel rendelkezik. Szépek a faragott stallumok, a püspöki szék és a XIV. századból származó üvegablakok. A nyugati oldalt egy XVIII. században készült orgona foglalja el. Alatta látható a XV. században készült Utolsó ítélet freskója. A freskón a festéket közvetlenül a téglára vitték fel, és tojássárgájával rögzítették. Sajnos az oltár áthelyezésével a freskó közepe eltávolították. Megsemmisítették ezzel az ítélkező Krisztus alakját és a hét főbűn közül a lustaság ábrázolását. Ezek az alkotások francia ismeretlen művészek alkotásai. Amboise püspök a mennyezet festésére bolognai művészeket hívott. Az alap azúrkék, az alakok az Ótestamentumból valók szürkék, az Újtestamentumból valók, illetve a szentek színesek, ezzel is elhatárolva a Jézus előtti és utáni kor alakjait. A festmény alig három év alatt készült el és a mai napig nem újították fel, mégis egészen elragadó a színei gazdagsága. Valamit nagyon tudtak a régi mesterek, aminek ma is csak a csodájára járhatunk.

A város másik jelentős templomát a St-Salvyt, melyhez kolostor is csatlakozott még a katedrális megépítése előtt román stílusban kezdték el, de az idő múlásával már gótikus elemekkel is kiegészítették. Az öreg városrész hangulatos utcái, szép házai gazdag múltat sejtettek, de ezen a hétfőn kihaltnak tűnt.

Ugyancsak elhagyatott volt a 20 km-re északra található Cordes városka is, amit a középkori városok mintapéldányának tartanak. Alsóvárosa nem jelentős, a régi korokból kevés emlék maradt meg. Kivétel a Pater Noster lépcső, amely felvezet az óratoronyhoz és annyi lépcsőfokból áll, ahány szóból az ima latin szövege, de elfelejtettük megszámolni. Annál több emlék maradt meg a felsővárosban, ami egy dombtetőn helyezkedik el. 1222-ben Toulouse grófja kezdte el építtetni, fallal vették körül, szűk kapukat nyitottak, ami ma megnehezíti, sőt helyenként ellehetetleníti a gépkocsis közlekedést. A felsővárosban a házak a XIV-XVI. század között készültek, valamikor árkádok voltak a földszinten, mögöttük a kézműves boltja, az emeleten pedig a lakása. Az árkádokat később beépítették, a kézművesek helyét iparművészek foglalták el borsos árakkal, de a novemberi forgalom igen mérsékelt volt még a fél tucat nyitva tartó üzletben is. Ezt a várost tekintették a katárok igazi fellegvárának nehezen bevehető volta miatt.

Kihasználva a végre előbújt napfényt csalinkáztunk egy kicsit a környéken visszafelé tartva a toulouse-i repülőtér felé. Így jutottunk el Maurilac kastélyhoz. Közeledve a saroktornyokkal ékesített középkori kastély bejáratához szépcsengésű öblös férfihang köszöntött bennünket a tetőteraszról. Tulajdonosa Bernard Bistes festőművész közölte, hogy a kastély már zárva van, legközelebb szerdán nézhetjük meg, de nyugodtan készítsünk fényképet és a kerten keresztül nézzük meg a kastély nyugati homlokzatát is. Élve az engedéllyel szép kilátásban volt részünk. Napfényben fürdött a kastély homlokzata, és a szőlőültetvényekkel övezett környéke is.

Utolsó megállónk Gaillac városkában volt. A város kellemes asztali borairól nevezetes. A Tarn mellé épített St. Michel apátsági templomot zárva találtuk, a mellette épült valamikori kolostor ma múzeumként, turista irodaként és helyi bortermelők székházaként szolgál. A múzeumban a bortermeléshez kapcsolódó szerszámokat, hagyományokat, illetve népművészeti alkotásokat mutatnak be. A folyó partjáról remek rálátás nyílt az óváros vöröstéglás és tetős házaira, a partot övező, őszi színekben pompázó fasorokra.

Innen már csak a repülőtér következhetett, bár némi izgalom a végére is akadt. A benzintartály mutatója kikönyökölt és csak nem akart egy jó telepítésű benzinkút feltűnni. Végül a fizető kapunál kérdeztük meg a közeli tankolási lehetőséget, hogy elkerüljük a tetemes felár fizetésének kockázatát, ha üres tankkal adnánk vissza az autót. A repülőteret könnyedén megtaláltuk, a gépünk késés nélkül landolt és indult, elmondhattuk, hogy megint mögöttünk van egy remek kirándulás sok új élménnyel, látvánnyal és emlékkel.

Párizs, 2007. november 16.

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség