Szende Pál: A polgárság és a választójog

2012-04-12 11:12:50

125

A választójogi javaslat, melyet a kormány december hó 31-én tett le a képviselőház asztalára, nemcsak a munkásság soraiban keltett fölháborodást, de kinos meglepetést váltott ki a polgárság köréből is. A választójogért folyó küzdelemben a polgári elem eddigi szereplésével nem sok babért övezett homlokára. Csak egy elenyésző töredék foglalt egész határozottan a demokratikus reform mellett állást. A polgárság nagyobb része rokonszenvezett ugyan az általános választójoggal, de a nyilvánosság előtt állást foglalni nem mert. Sőt volt egy számra nézve is igen jelentékeny réteg, mely részben a presszió hatása alatt, részben meggyőződésből a demokratikus reformmal nyiltan szembehelyezkedett. Ez utóbbiak között jelentékeny szerep jutott a magyar zsidóságnak is, mely sokáig Tisza István táborának derékhadát alkotta. A szükkörü választójog, a nyilt szavazás rendszere, a közigazgatási nyomás lehetősége a polgárságnak elvette a kedvét attól, hogy a választójogi küzdelembe teljes erővel belevesse magát és azonkivül a hagyományos és szajkómódra ismételt ideológia hatása alatt az iparosok és kereskedők minden további megfontolás nélkül elfogadták azt az álláspontot, hogy nekik okvetlenül a kormánynyal kell tartaniok, a kormány a rend egyedüli támasza, a kereskedelemnek és iparnak pedig rendre van szüksége.

A koaliciós kormányzat kifejezetten kereskedelemellenes volt, olyannyira, hogy a polgárság előtt ezt sem letagadni, sem szépiteni nem lehetett. Ez a tény magyarázza meg, hogy a koalició bukásával

126

a polgárság majdnem teljes egészében a nemzeti munkapárt zászlaja alá szegődött, mert azt várta, hogy a párt az előbbi kormány ultraagrárius politikájával szakitani fog. Eleinte ugy látszott, hogy e remények valóra fognak válni, hiszen a nemzeti munkapárt vezetőségében számos olyan politikus foglalt helyet, akik az elmult évtizedekben a merkantilista irány támaszai és jóakarói voltak. De a csalódás a legrövidebb idő alatt bekövetkezett. Tisza István a demokratikus választójog megbuktatása céljából a Kossuth-párt agrárelemeivel lépett benső szövetségbe és hogy támogatásukat ne kockáztassa és őket a választójogos Justh-párt karjaiba ne hajtsa, teljesen az agrárius álláspontra helyezkedett. Az első ökölcsapás a polgárságot a könyvkivonati illetékesség kérdésének parlamenti tárgyalásánál érte, amikor Tisza István a Kossuth-párt kedvéért megbuktatta a Khuen-Héderváry-kormányt és a kereskedelmi körök vezetői között létrejött kompromisszumot. A második kiábrándulás a drágasági mozgalomban és a szerb szerződés kérdésében következett be, midőn Tisza István ismét nyiltan az agrárius álláspontra helyezkedett és Khuent, aki engedményekre hajlandó lett volna, visszavonulásra kényszeritette. A földmivelésügyi miniszterium továbbá is a nagybirtok alárendelt intézménye maradt s az agrárius szövetkezeti propaganda az előbbi erővel folyt. A munkapárti kormány kevésbé agressziv, mint a koaliciós, de a kereskedelemellenes irányzat továbbra is a magyar kormányzati politika egyik vezető eszméje maradt.

Ez a kiábrándulás a polgárságnak egyre nagyobb rétegeit szólitotta a választójogi reform oldalára. Azonkivül egyre erősbödött köreikben az a meggyőződés, hogy amig a választójog kérdése nyugvópontra nem jut, addig az alkotmányos élet normális fejlődése meg van akasztva és az óhajtott végleges rend be nem következhetik. Erre vezethető vissza, hogy midőn gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök az 1911. év végén a választójogi reform kérdésében véleményadásra hivta föl az ipari és kereskedelmi nagy érdekképviseleteket is, ez utóbbiak kivétel nélkül a demokratikus választójog és főleg a titkos szavazás mellett foglaltak állást. A véderőtörvény erőszakos elfogadtatása után következett események és a nyomában járó presszió és terror a polgárságot — amelynek széles rétegei kétségtelenül szivesen látták az obstrukció letörését — meglehetősen megforditották és tisztánlátását megzavarták. Ez a lesiklás azonban nem sokáig tartott. Közvetlenül a választójogi javaslat beterjesztése előtt tört ki az adóháboru, mely a most már folyamatban levő kormány- és pártválságnak első állomása gyanánt tekinthetö. A városok képviselői azt kérték, hogy tekintettel a válságos gazdasági viszonyokra, halassza e1 a kormány az uj adótörvények életbeléptetését egy évre. Ugyanekkor kifejezést nyert az a kivánság is, hogy az adótörvények számos hibája revizió utján kiküszöböltessék. A kormány eleinte rendkivül mereven szembehelyezkedett ezzel a kivánsággal, később a közhangulat nyomása, különösen pedig Budapest székesfőváros fenyegető bizalmatlansági szavazatának hatása alat kénytelen volt valamelyes engedményt tenni, ez azonban az

127

érdekeltséget nem nyugtatta meg. A polgárság látta, hogy a sülyesztőből ujra Tisza István kerül ki, hogy ismét ő az, aki kivánságainak teljesitését megakadályozza és szemébe vágja, hogy szégyenletes zsebérdekek miatt küzd. A kormány nem engedhet — ez lett a jelszó —, mert ezzel a saját presztizsének ártana. A polgárság ismét tapasztalhatta, hogy legjelentősebb érdekeit a párturalmi szempontoknak rendelik alá és hogy amint két évvel azelőtt Tisza István elbuktatta a könyvkivonati illetékességet, nehogy a Kossuth-párttal való választójogellenes szövetséget veszélyeztesse, most utját állja az adótörvények elhalasztásának, nehogy ez precedensül szolgálhasson arra, hogy az ilykép fölbátoritott polgárság a kormánytól a választójog tekintetében is kérhessen engedményeket. Ez az arculütés kijózanitó hatással volt, a polgárság kormányellenes hangulata megerősödött, Budapest bizalmatlanságot szavazott, az ipar- és kereskedelmi testületek sorra megmozdultak és egy nagyszabásu akciót inditottak. Ily előzmények után tette közzé a Népszava a választójogi javaslat szövegét s mire a javaslat hivatalosan beterjesztetett, a nagy közönség már meglehetősen állást foglalt, mérlegelés tárgyává tette a javaslat várható hatásait és véleményt alkotott annak jogfosztó jellegéről s ez a vélemény lesujtó volt. De legerősebb volt a kiábrándulás a városi polgárság köreiben, melynek nagy többsége még mindig nem akarta föladni a reményt, hogy a kormány javaslata oly minimumot hoz a demokratikus jogkiterjesztés terén, melyet a polgárság orcapirulás nélkül fogadhat el. A javaslat oly brutálisan jogfosztó, hogy megvédelmezésére azokon kivül, akiket legközvetlenebbül ható anyagi érdek erre nem szorit, senki sem akar vállalkozni, ugy hogy még a legkormánypártibb álláspont képviselői sem dicsérik a javaslatot, hanem azzal a biztatással akarják a háborgókat megnyugtatni, hogy a kormány nem fog elzárkózni a módositás elöl.

A javaslat két irányban okozott csalódást és fölháborodást. Elsősorban azon intézkedései hivják ki a legerősebb kritikát, amelyek a polgári középosztály választójogát szabályozzák. Az eddigi választójog szerint az önálló iparosok 65%-a, a kereskedők 45%-a ki volt a választójog gyakorlásából rekesztve. A javaslat a kereskedőkkel és iparosokkal szemben látszólag a jogkiterjesztés alapjára helyezkedik, de intézkedéseinek végeredménye a legsulyosabb jogfosztás. Mindenek előtt a korhatárt husz évről harmincra emeli föl. Az ipartörvény értelmében mindenki iparral vagy kereskedelemmel tizennyolcadik életévének betöltése után önállóan foglalkozhatik. Tehát 18 éves kora után tarthat mühelyt, üzletet nyithat, gyárat alapithat, ellenben még tizenkét évig kell neki várni arra, hogy a képviselőválasztásnál szavazatát leadhassa. Kereskedő és iparos csak akkor lehet választó, ha hat elemit vagy tanonciskolát végzett. Ha ily iskolai képzettsége nincsen, még ha irni és olvasni tud is, szavazati joghoz csak ugy juthat, ha legalább 20 korona állami egyenes adót fizet. A szavazójog feltételeinek ily szükkeblü megállapitásán kivül tekintetbe kell még venni, hogy a kereskedőket és iparosokat az összeiró küldöttségek nem hivatalból veszik föl a választói névjegyzékbe, hanem az iskolai végzettséget és az irni-olvasni tudás

128

tudományát igazolniok kell. Igy tehát az érdekeltség jó része el fog esni egyrészt a bizonyitás nehézsége, másrészt a szokásos nemtörődömség folytán attól, hogy szavazathoz juthasson, s főleg azok kerülnek majd be a névjegyzékbe, akiket az összeiró küldöttség kortescélokból oda becsempész. A titkos szavazásnak a törvényhatósági városokban való rendszeresitése egyik legfontosabb vivmánya a javaslatnak. De ez a polgárságnak nem elegendő, mert eltekintve attól, hogy számos lakosságra, iparra és kereskedelemre a törvényhatósági városokkal vetekedő rendezett tanácsu város van, melyekre ez a szabályozás nem terjed ki, a polgári választók életbevágó érdeke, hogy mindenütt, a kisebb községekben is titkosan szavazhassanak, mert hiszen éppen a polgári középosztály az, amely nagyfoku függőségénél fogva — választások alkalmával — a kormány, a hatóságok, a helyi kényurak és egyéb illetéktelen befolyások sulyát legjobban érzi. A választási eljárás sorsát a javaslat teljesen a választási elnökök kezébe teszi le s utat nyit arra, hogy az elnök a választók akaratát még a városokban is meghamisithassa.

De ha a polgári elemek választójogát szabályozó rendelkezések meg is lennének javithatók — amire szintén nem sok kilátás van — a polgárság jól felfogott érdekéből nem nyugodhatik bele, az ipari munkások választójogának elsikkasztásába. Az obstrukció letörésén — mint már emlitettük — a polgárság azért nem háborodott fel tulságosan, mivel az volt a meggyőződése, hogy a kereskedelemnek és iparnak rendre, normális parlamenti müködésre van szüksége. Mióta azonban látták, hogy a hőn óhajtott rend nem állott helyre, sőt a parlamenti erőszak a belső meghasonlást és elkeseredést még nagyobb mértékben fokozta, utolsó reményük az volt, hogy a választójogi javaslat, amint azt a kormány maga számtalanszor hirdette, engesztelésképpen fog hatni és a jövendő nyugodt fejlődéshez az első alapot fogja megadni. De ennek a torzjavaslatnak a közzététele világossá tette a polgárság előtt, hogy még a küzdelem legelején tartunk, s hogy a választójogi harc csak most fog igazában megindulni. A javaslat oly provokáló módon zárja ki a munkásságot, hogy ez másképpen mint nyilt hadüzenettel nem válaszolhat és ha keresztül is hajtják erőszakkal a javaslatot, a küzdelem nem jut nyugvópontra, sőt egy jobb választójog reményében még nagyobb vehemenciával fog kitörni. A magyar polgárság körében az utolsó napokban rengeteg ember látta be annak a megállapitásnak helyességét, hogy a több, mint tiz év óta tartó politikai válságot másképen mint általános választójoggal s az ennek nyomában sarjadó politikai és gazdasági megujhodással megszüntetni nem lehet. Egyre többen látják be, hogy éppen az általuk annyira óhajtott rendnek, a parlament munkaképességének érdekében szükséges egy tisztességes választójogi reform és hogy a nyugodt fejlődést akadályozza meg az a javaslat, amely kizárja a választójogból a munkásságot, tehát azt a tényezőt, amely egyedül képes Magyarországon nagyobb szabásu tömegakciót létrehozni. A javaslat részletes tanulmányozása meggyőzhet mindenkit arról, hogy a függő elemek rendkivüli szaporitásán kivül főleg olyan rétegek nyernek

129

szavazati jogot, amelyek érdeke a polgársággal nem azonos és melyek minden agrárius és klerikális irányzat részére kaphatók. Ellenben kizárja az ipari munkásságot, amelynek politikai és kulturális érdekei — dacára a fenforgó gazdasági ellentéteknek — a jelen pillanatban azonosak a polgárságéval. A polgárság és az ipari munkásság az élelmiszerdrágaság kérdésében, továbbá az adóreform elleni küzdelemben már eddig is együtt haladt és a magyar polgárság épugy érzi, mint a német és osztrák, hogy az agrárizmus tulkapásai ellen szüksége van a szociáldemokrata párt szövetségére. Az ellen pedig legélesebben tiltakozik minden kereskedő és iparos, hogy alkalmazottainak és munkásainak szavazati joga attól függjön, mennyi ideig áll szolgálatban ugyanazon munkáltatónál. Ez a munkáltatók és alkalmazottak közötti ellentéteket minden ok nélkül kiélezné, sok oly helyre vinne be ellenségeskedést, ahol erről eddig szó sem lehetett, megkötné a főnök és munkaadó cselekvési szabadságát, mert gyakran kénytelen volna meg nem felelő alkalmazottait csak azért megtartani, nehogy a jogfosztás ódiumát magára vállalja. Minden munkáltató állandó gyanusitásnak tenné ki magát, hogy alkalmazottait politikai okokból változtatja. Választások közeledése előtt a kormány a szubvencionált gyárosokat és kereskedőket a legnagyobb valószinüség szerint kényszeriteni fogja, hogy ellenzéki érzelmü alkalmazottaikat elbocsássák. A magyar kereskedő és iparos nem vágyik a modern hübér-ur szerepére, melyet a javaslat minden földbirtokosnak megad, aki a főmagtárosi és fővincelléri cim osztogatásával választókat teremthet, nem vágyódik erre a megtiszteltetésre főleg praktikus okokból, mert ez állandó visszavonásnak és gyülölködésnek lenne a forrása.

A magyar polgárság ma már tisztában van vele, hogy érdekeinek megvédését csak egy igazán demokratikus választói jogtól várhatja. Hogy ez a felismerés tetteket is fog-e kiváltani, azt a közel jövő eseményei fogják eldönteni. Én e kérdésben optimista vagyok és azt hiszem, hogy az önérdekek felismerése erősebb lesz minden terrornál és lekenyerezésnél. Budapest már megadta a kezdeményező példát és a vidékről is biztató hirek érkeznek. Ha a munkapárt bomlása teljes lesz és a lelkek felszabadulása megkezdődik, a polgárság tulnyomó része a demokratikus választójogi reform táborába sereglik. Ami most történik, az előjátéka a polgári Magyarország kialakulásának. A magyar polgárságnak végre annyi botlás, gyávaság, meghátrálás és tévutakon való bolyongás után végre föl kell ismernie, hogy az általános választójog elsősorban polgári érdek és hogy a feudális Magyarország maradványait csak is az általános választójog nyomán megindult gazdasági és kulturális fejlődés tudja az utból eltakaritani.