FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Központi Könyvtár » Szociológiai Gyűjtemény

A hónap szociológusa

2021-01-11 11:08:10

Minden hónapban bemutatunk egy, a fiatalabb generációhoz tartozó, társadalomtudományi területen aktívan tevékenykedő, kutató személyt, akit életpályájáról, valamint munkásságáról kérdezünk.

Januárban a hónap szociológusa: Fáber Ágoston.

Fáber Ágoston 1981-ben született Budapesten. A budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, majd szociológia és francia szakon szerzett diplomát az ELTE-n (2005/2008). Doktori tanulmányokat folytatott a párizsi École des hautes études en sciences sociales-on és az ELTE-n, ez utóbbi intézményben doktorált 2018-ban. 2010 óta a Replika, 2021 eleje óta pedig az Új Egyenlőség szerkesztője. Pierre Bourdieu: elmélet és politika című könyve 2018-ban jelent meg a Napvilág Kiadónál. Nem létező szabadidejében motoros blogot szerkeszt mopedekről.


Szociológiai Gyűjtemény: Mi az első emléke a szociológiával kapcsolatban?

Fáber Ágoston: Kamasz koromban – a megboldogult 90-es években – napi rendszerességgel adott a köztévé beszélgetős és vitaműsorokat. Ezek visszatérő vendége volt Hankiss Elemér, aki akkoriban talán a legtöbbet szereplő szociológusnak számított (ekkor már nem volt tévéelnök), és ez meghozta a kedvemet az olvasáshoz: talán az első szociológiai könyv, amit életemben olvastam, a Hankiss-féle Társadalmi csapdák és diagnózisok volt. Nagyon tetszettek a játékelméleti dilemmák, a közlegelők tragédiája, a hiányzó hős csapdája: úgy éreztem, a szociológus olyan dolgokat is észrevesz az emberek viselkedésében, amelyek nem maguktól értetődők, sőt gyakran paradox jellegűek (vagyis, hogy az emberek gyakran mást tesznek, mint amit hisznek, hogy tesznek). Annak, amivel később szociológusként foglalkozni kezdtem, nem sok köze volt a játékelméleti dilemmákhoz, de ekkor még, zárkózott és (ön)reflexióra hajlamos kamaszként ösztönzőleg hatott rám, hogy olyan tudást szerezhetek az emberek viselkedéséről (a “társadalom” akkor még egyáltalán nem érdekelt), amelyek elősegítik a megértést, és bizonyos értelemben valamiféle objektiváló rálátást is biztosít a társas viszonyokra. Egyrészt jól eső érzéssel töltött volna el, hogy többet tudok másoknál a társadalmi világról, vagy akár őróluk is, mint ők maguk, másrészt talán abban is reménykedtem, hogy mindannak a tudásnak köszönhetően, amelyre az emberek viselkedésével kapcsolatban a szociológus szert tehet, megértőbbé, türelmesebbé, empatikusabbá válik. Maradjunk annyiban, hogy a szociológusok mérlege e tekintetben inkább vegyes.

SzGy: Miért esett a választása erre a pályára?

FÁ: Budai elit gimnáziumban érettségiztem, ahol, főleg az érettségi előtti utolsó két évben, eléggé nagy volt a hajtás. Az osztály egyik harmada jogász, másik harmada közgazdász, a maradék pedig valami egyéb szeretett volna lenni. Én a valami egyéb kategóriába soroltam magam már nagyjából harmadéves koromtól: nem a társadalmi presztízs vagy a jól fizető állás ígérete vonzott, úgy tűnik, már nagyon korán félresiklottam, és nem is akartam soha más lenni, mint szociológus. Nem jobb ötlet híján választottam ezt a pályát, ez volt az első és szinte egyetlen ötletem. A második ötletem a francia szak volt, amit ugyancsak elvégeztem, de ehhez a célegyenesben egy nagyobb adag szülői nyomásra is szükség volt: nagyjából időben abszolváltam, de a szakdolgozatot már nem volt kedvem megírni, és csak hároméves késéssel tettem ezt meg. Ugyanis az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a francia szakos diplomával nem akarok semmit sem kezdeni, és ekkor már szociológia doktori képzésre is jártam, ami egy-egy üdítő kivételtől eltekintve meglehetősen lehangoló volt, mégis bármi másnál inkább saját közegemként tekintettem rá.

SzGy: Szociológusként milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják leginkább?

FÁ: Nagyon sok különböző témával foglalkoztam és műfajban publikáltam, de csak mostanában kezdem látni, hogy mi az, ami ezeket nagyrészt egybefonja: az ellentmondások, a paradoxonok iránti érdeklődés. Én vagyok a hűtőgépgyári munkás, aki évtizedeken át szorgalmasan hordja haza a hűtőgépalkatrészeket, de akárhogyan szereli össze őket, a végén mindig tank lesz belőle. Nekem a közéleti, politikai, elméleti, publicisztikai és tudományos írásaimból is legtöbbször tank lett. Hogy csak egy konkrét példát említsek: Az MSZP marxizmusa című korai publicisztikámat az ÉS-ben, amelyben dupla csavar is van, hiszen az írás az egyértelműen nem marxi alapokon álló MSZP politikájában, ironikus szándékkal, mégiscsak tetten éri a (vulgár)marxizmust, persze nem ott, ahol annak lennie kellene. De legújabb kutatásomban, az intimitás társadalomtörténetében is leginkább a paradoxon érdekel: minél nagyobb erővel próbálja az ember az intimitást visszacsempészni a házasságba, annál távolabb kerül tőle.
Az viszont engem is meglep, hogy a társadalmi paradoxonokról úgy általában, mondjuk így: az elméletalkotás igényével sosem írtam egy sort sem – talán ezen a legmagasabb absztrakciós szinten nem érdekeltek eléggé, és egy önreflexiótól elszokott közeg nem biztos, hogy erre érdemben tud majd reagálni.

SzGy: Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg jelenleg folyó kutatómunkája?

FÁ: A szűk értelemben vett szociológusi tevékenység számomra a legjobb esetben is csak résztevékenység – olykor pedig az önáltatáson vagy önnyugtatáson túl egyenesen értelmetlen pótcselekvésnek vagy szélmalomharcnak tűnik. A politikusokat már rég nem érdekli a szociológia, és a szociológusokat is egyre kevésbé. 20-30 éve még élénk, a szociológusközösség jelentős részét megmozgató viták zajlottak a szociológia globális vagy magyarországi helyzetéről és kilátásairól a Szociológiai Szemlében (lásd pl.: Némedi Dénes: A szociológia egy sikeres évszázad után című vitaindítóját) vagy a Replikában, a legutolsó ilyen próbálkozás azonban már nagyrészt érdektelenségbe, így kudarcba fulladt: Szelényi Iván A szociológia hármas válsága című problémafelvető esszéjéből kiindulva zajlott a Corvinuson egy összességében meglehetősen enervált vita néhány szakmabeli hozzászóló részvételével, és hiába szerettük volna a hozzászólások írott változatait a Replikában leközölni, alig valaki írta meg a maga cikkét. Havas Ádámmal közös, a félperifériás (és magyar) szociológia helyzetére reflektáló polemikus – és helyenként szándékoltan provokatív – esszénk valószínűleg ezért váltott ki felemás reakciókat: volt, akinek tetszett, volt, akinek nem, de a legtöbben gyaníthatóan nem is olvasták, de ha olvasták is, érdemben valószínűleg nem kívánnak rá reagálni. Pedig ha egy mezőben nincs érdemi belső reflexió és kritika, akkor majd kívülről fog érkezni. Persze nem bolondultam meg, nem állítom, hogy minden csak az érintetteken múlna.
De hogy a jelenlegi munkáimra is kitérjek: tíz éve vagyok a Replika szerkesztője, ahol a rengeteg munkától csak szimbolikus hasznot remélhet az ember: szerkesztőként, olvasószerkesztőként vagy fordítóként leggyakrabban mások szövegeit gondozza, pofozgatja. Minimális – és ezen belül is egyre apadó – forrásból működtetjük a magyar társadalomtudományi nyilvánosság egyik legfontosabb orgánumát, amely így csak olyan embereket tud szerkesztőként megtartani, akiknek szívügyük a csak nyomokban létező autonóm kritikai tudomány védelmezése, és a sok munkáért cserébe kevés, kizárólag szimbolikus haszonnal is beérik, majd nemritkán belefásulnak, kiégnek.
Életem egy másik, de ettől el nem választható része a fordítói karrierem: a nem is tudom, hány tanulmány és hét könyv, amelyeket eddig lefordítottam, többé-kevésbé szervesen illeszkedik a tudományos tevékenységembe. Ha csak tehetem, társadalomtudományi (szociológiai, antropológiai, pszichológiai) szakszövegeket fordítok, de persze nemritkán máshogy alakul. Nagyjából tíz éve dolgozom Pierre Bourdieu és Luc Boltanski magyar recepciójának erősítésén/megteremtésén, most például Boltanskinak A kritikáról szóló társadalomelméleti könyve fog megjelenni a fordításomban, ami életem egyik legnehezebb fordítói munkája volt. Nem tudok eléggé hálás lenni Bajomi Ivánnak, a kötet szakmai és nyelvi lektorának, hogy végül olvasható és helyenként talán a francia eredetinél is érthetőbb lesz a magyar szöveg.
Végül 2020 második felétől a Külgazdaságnál is vannak teendőim, és most év elejétől az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazinnak is szerkesztője leszek, bár a törzsgárda egy részéhez már több éve viszonylag szoros emberi és szakmai kapcsolat fűz. Itt kéziratok gondozása mellett egy havi rendszerességű pszichológiai, kritikai pszichológiai és kritikai társadalomelméleti podcastot is készítek majd.
Röviden: hobbiszociológus vagyok annak minden előnyével és hátrányával. Nincsenek pályázati pénzeim vagy formális akadémiai pozícióm, és nem tartozom klikkekhez, de vannak barátaim és olyan emberek a szakmában, akiknek sokat köszönhetek (talán emberileg még többet is, mint szakmailag). Azzal foglalkozom és arról írok, ami érdekel, nem vagyok függőségi viszonyokba beágyazva. Nem is próbált meg soha senki semmivel lekenyerezni, de sok munkám van abban, hogy ez senkinek nem is jutott az eszébe.

SzGy: A szociológiának mondhatni erős francia gyökerei vannak, a francia nyelv ismerete pedig az Ön életében is meghatározó. Többször publikált már franciául és a párizsi EHESS (École des Hautes Études en Sciences Sociales) doktorjelöltje is volt. Mennyire vett/vesz részt a francia szociológiai életben?
FÁ: Minden látszat ellenére a francia szociológia sincs jó állapotban. Pierre Bourdieu 2002-ben bekövetkezett halála óta elképesztő a tanácstalanság, néhány érdemi kísérleten kívül (egy ilyen az általam már említett és magyarra fordított Boltanski-könyv) a szociológusok nem igazán látják, milyen irányt kellene vennie a szociológiának. Emellett a francia szociológia kulturálisan is zárt: idegennyelvtudás és külföldi publikációk nélkül is lehet valakiből vezető kutató, ahogyan azon sem lepődik meg ott senki, ha egy publikáció szinte kizárólag francia nyelvű forrásokra hivatkozik. Persze a magyarhoz képest óriási a francia nyelvű produktumok “felvevőpiaca”, és az ország is gazdag, mégis zajlik a biztos kutatói állások ritkítása, és a francia szociológia globális hatása is folyamatosan csökken. A francia értelmiségi hagyomány, amely szerint az a legokosabb és legműveltebb tudós, akinek a szövegei a legkevésbé érthetők, az angolszász dominanciájú globális közegben egyre nehezebben találja meg a maga helyét és számítását.
A francia társadalomtudományi közegbe egyébként is nehéz külföldiként beágyazódni (de akár még olyan franciaként is, aki nem valamely elit egyetemről került ki). Erről érdemes elolvasni a most megjelent Replikában Hadas Miklós interjúját Karády Viktorral, akit annak ellenére nem tekintett a Bourdieu-féle közeg a belső körbe tartozónak, hogy a "főnök” (franciául: patron – így nevezték közeli munkatársai) után Karády volt a legtermékenyebb szerzője a Bourdieu által alapított folyóiratnak, az Actes de la recherche en sciences sociales-nak.

SzGy: Idén, az MSZT Vándorgyűlésén Ön kapta a Némedi-díjat. Eddigi munkássága során – akár ezzel a díjjal együtt, akár ezen felül – mit tekint karrierje csúcsának? Milyen szakmai célok állnak Ön előtt?

FÁ: Ha úgy nézzük, hogy néhány évvel ezelőtt még az is erősen kétséges volt, hogy egyáltalán ledoktorálok-e, akkor kétségkívül hosszú és rögös út végére értem a doktori védéssel. A körülmények mostoha alakulásában és tartóssá váló motiválatlanságomban nagy szerepe volt Némedi Dénes 2010-ben bekövetkezett halálának, akivel anno a doktori témámat közösen találtuk ki, és aki, bár nem tartoztam a belső köréhez, némi fantáziát olykor-olykor talán látott is bennem. Intézményes babérokra sosem törtem (ehhez egyébként jobb, ha az ember befolyásos szakmabeliek közeli támogatását élvezi), akkor érzem magam legjobban a bőrömben, amikor intellektuálisan éppen a helyemen vagyok, vagyis egyszerre időm, energiám és engem szellemileg inspiráló témám is van. E tekintetben bőven van még hová fejlődnöm, de most talán éppen ez utóbbival állok a legjobban. Legfőbb szakmai célom, hogy a három tényező szerencsés és tartós együttállását megvalósítsam, minden, ami ebből következik, már csak másodlagos. De rövidebb távú célként mindenképpen örülnék, ha a már előkészített, de kényszerűségből elhalasztott Replika nyári egyetemet előbb-utóbb megszervezhetnénk, és az éppen szerveződő online Replika szabadegyetemet is sikerre tudnánk vinni.
A szakmainak nevezett díjakkal kapcsolatban azonban szkeptikus, sőt kritikus vagyok. Ha mindig az kapná az adott díjat, akinek a kiválósága széles körben konszenzust élvez, akkor a díjak legfeljebb csak egy konszenzuális ítéletet intézményesítenének – sokan egyébként naivan így tekintenek a díjakra. Ezzel szemben a díjak arra is “jók”, hogy általuk informális viszonyokon keresztül és többé-kevésbé átláthatatlan módon “fel lehet tőkésíteni” olyanokat, akikre valamiért valakinek szüksége van, és ennek oka nemritkán nem a jelölt kiválóságában keresendő. Ez a tudományos berkekben széles körben elterjedt – és egyébként sokak előtt ismert, mert az informalitásalapú kiválasztást a formális eljárás jelmezébe öltöztető – gyakorlat a tudomány autonóm (vagyis a kizárólag tudományos kiválósági) szempontokat érvényesítő működését akadályozza. Amennyiben tehát a magyar szociológiai díjak odaítélésekor a “feltőkésítési” szempont rovására a “kiválóság” érvényesítését tartanánk kívánatosnak (az Erdei-díj esetében például tavaly határozott elmozdulás történt ebbe az irányba), akkor a díjazási mechanizmus radikális reformra szorulna. Teljesen nyílt pályázatokra és transzparens döntésekre van szükség, amelyek ettől még nem lesznek vitán felül állók, de a feltőkésítési törekvésekre már a folyamat közben rá lehetne mutatni, nem csak utólag – és így a kérdésben kritikát megfogalmazókra nem lehetne azt mondani, hogy csak savanyú nekik a szőlő.

SzGy:Ha meg kéne neveznie 3 olyan személyt a szociológia és a társadalomtudományok területén belül (akár élő, akár elhunyt személy), akik inspiráló hatással vannak Önre a munkája során, kik lennének azok?

A szó klasszikus értelmében sosem volt mesterem, és ezt azért bánom. Ha valakinek idejekorán a hóna alá nyúlnak, komoly előnybe kerül azokhoz képest, akikkel ezt senki sem teszi meg. Éveket lehet így spórolni az intézményi előmenetelben. Ugyanakkor az idősebb generációból sokat köszönhetek Szalai Erzsébetnek, Hadas Miklósnak és Karády Viktornak, nemcsak szakmailag, de emberileg is.
Legfőbb “virtuális” mesteremnek természetesen Pierre Bourdieu-t tekintem, és ennek köszönhetően talán a (konstruktivista-) strukturalista szociológiai felfogás áll a legközelebb hozzám, de ennek kritikája és “jobbítása” is egyre jobban érdekel. Kezdő szociológus koromban nagyon fontos felismerés volt a számomra, hogy az egyének viselkedését és objektív életesélyeit milyen nagymértékben meghatározza saját társadalmi beágyazottságuk, múltjuk, körülményeik, különböző tőkékkel való ellátottságuk. De nem tudom nem feltenni magamnak egyre gyakrabban a kérdést, hogy melyek azok a pontok, ahol rés támad a társadalmi viszonyok újratermelődésének rendszerén, és hogyan tudja az ember ebben a résben megvetni a lábát. Röviden és szociológiai nyelven fogalmazva: egyre jobban érdekel, hogy a bourdieu-i értelemben vett ágens hogyan tudhatna – against all odds – saját életének cselekvőjévé válni. Hogyan lehet képes akár egyénileg, akár másokkal összekapaszkodva kompenzálni saját társadalmi hátrányait, hiszen a megoldásra sajnos legtöbbször nincs lehetőség a baj forrásánál. És még mielőtt bárki felvetné: ennek semmi köze az én neoliberális önmenedzselésének ideológiájához (amely tőlem egyébként is meglehetősen távol áll). Egyszerűen csak legtöbbször – legalábbis rövid távon – nincs más lehetőségünk. A helyzet tragikus, de talán nem teljesen reménytelen. Ebből a szempontból is fontos volt számomra Luc Boltanski, aki saját szociológiai irányzatát (a pragmatikai vagy pragmatikus szociológiát) a bourdieu-i strukturalizmussal szemben (bár azt helyenként félreértve) fogalmazta meg. Habituálisan egyébként közelebb érzem magam a saját korábbi munkásságát is felülvizsgálni hajlamos Boltanskihoz, mint ahhoz a Bourdieu-höz, akit kétségbevonhatatlan zsenialitása mellett egész életében saját nárcizmusa is hajtott előre és felfelé. Egyébként Boltanski is zseniális, csak máshogyan.
Harmadikként pedig megosztott helyezéssel Peter Bergert és C. Wright Millst nevezném meg, mint akiktől sokat tanultam, nemcsak a szakmáról, hanem az életről is. A “kismester” Peter Berger szövegeit mindig érdeklődéssel olvastam, annak ellenére, hogy ideológiailag az ő kapitalizmuspárti konzervativizmusa meglehetősen távol áll tőlem. De szövegeinek gondolatgazdagsága, finom és empatikus iróniája, valamint stiláris minősége mindig lenyűgözött. Millsszel pedig nemcsak a motorozás szeretete köt minket össze – hajmeresztő egyébként, hogy az USA egyes államaiban mind a mai napig nem kötelező motorozás közben a bukósisak viselése –, de azt is megtanultam tőle, hogy szociológiát nem lehet képzelőerő nélkül művelni. Rutinból, fantáziátlanul vagy csak előmeneteli pontokért, kötelességként, 8-tól 5-ig végzett hivatali tevékenységként nem érdemes. Egy szociológus szinte napi 24 órás szolgálatban van – bár néha ebből is tudni kell kilépni. A szociológiai képzelőerőt (The Sociological Imagination) ma is jó lenne minden szociológushallgatónak elolvasnia – noha a megjelenés óta eltelt 60 évben is csak részletek jelentek meg belőle magyarul. Ritkán olvas az ember ennyire jól érthető, gondolatgazdag és inspiráló “szakkönyvet”.

SzGy: 2018-ban jelent meg a Pierre Bourdieu: elmélet és politika című könyve. Hogyan jutott el idáig és milyen volt a könyvírás munkafolyamata? Miért pont ezt a témát választotta?

FÁ: A téma tulajdonképpen az asztalon hevert, mert már az alapszakos diplomámat is bourdieu-i témában írtam. Az “érdekmentes érdeklődésen” túl az is szempont volt, hogy a témával franciaországi ösztöndíjat tudjak majd pályázni. Végül összesen két és fél évet töltöttem Párizsban ösztöndíjjal, amire itthon költségtérítésre kötelezett doktori hallgatóként egyébként is nagy szükségem volt. Annak, hogy végül nem szereztem meg a francia doktori fokozatot, ezer és egy, itt most nem részletezendő oka van. De azt hiszem, minden látszat ellenére és mellékkörülmény mellett a kudarc már a témaválasztásban kódolva volt: Bourdieu olyannyira neuralgikus pontja a francia szociológiának, hogy szinte lehetetlen ebben a témában doktori disszertációt írni és védeni. A láng őrzői és a bourdieu-i szociológiát olykor szó szerint terroristának vagy sztálinistának bélyegzők lövészárkai között leginkább csak a senki földje van, itt találja magát két tűz között mindenki, aki egyszerre akar méltató és kritikus megközelítésből írni a mesterről. Mai fejjel már egészen más témát választanék – lehetőleg olyat, ami nem zavarja a francia szociológusok érdekköreit. Olyat, amelynek nem igazán van tétje a francia szociológiai mezőben.

SzGy: A jövőre nézve, tervben van-e egy újabb könyv, nagyobb tanulmány elkészítése?
FÁ: Tervek mindig vannak, kérdés, hogy mit lehet belőlük megvalósítani: a Replika, az Új Egyenlőség és a Külgazdaság bőven el fog látni tennivalókkal. A 2020-as évben sokkal kevesebb időm maradt a saját dolgaimra, mint reméltem, mert rengeteg olyan feladat adódott, amellyel az ember inkább mások szekerét tolja, a tőle telhető alázattal. Sikerült Karády Viktor életműsorozatának első, monumentális kötetét a Replika-könyvek sorozatban a könyv szerkesztőjeként kiadnom, és két könyvfordításom is most jelenik meg: az egyik a francia baloldal válságáról, Philippe Corcuff tollából, a másik pedig a korábban már említett Boltanski-féle társadalomelméleti könyv a társadalomkritika szerepéről és fajtáiról. 2019-ben írtam egy fél könyvnyi terjedelmű, meglepően sokak által olvasott tanulmányt az intimitás társadalomtörténetéről és kritikai társadalomelméletéről (az Academia.edu-n közel ezren nyitották meg), ezen a témán szeretnék tovább dolgozni, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy érdemes-e ilyeneket magyarul publikálni. Itthon a társadalomtudományi könyvkiadás egyébként is haldoklik, bár a Napvilág és a Társadalomelméleti Műhely közös könyvsorozata, amelyben a Bourdieu-könyvem is megjelent, azért bedobott néhány követ az állóvízbe.

SzGy: Mit gondol, a könyvtárak és online adatbázisok közül melyiket preferálják manapság a társadalomtudományi berkekben, akár a szociológus hallgatók? Ön melyiket preferálja a munkája során?

FÁ: Attól tartok, általános tendencia, hogy a hallgatók is egyre kevesebbet olvasnak, és nem tudom, ezt meg lehet-e valahogyan fordítani, sőt az oktatók is gyakran saját fizetésükből kénytelenek a tanításhoz és a kutatáshoz szükséges szakkönyveket beszerezni. Másrészt a nagy nyugati kiadók gyakran azt a policyt követik, hogy egy-egy mű kiadási költségeit 100-200, zömmel forrásokban gazdagabb könyvtárnak eladott példány után szeretnék bevételként viszontlátni. Ez az oka annak, hogy e kiadványok ára nemritkán az 50-100 eurót is meghaladja, ami diákként (de nem kimondottan jómódú dolgozó emberként is) megfizethetetlen. A FSZEK efféle beszerzésekre fordítható keretének nagyságát nem ismerem, de adott esetben érdemes a könyvtár szociológiai gyűjteményével felvenni a kapcsolatot, mert ha hasznosnak gondolják a kért könyvet, minden követ megmozgatnak majd, hogy beszerezzék.
De félig viccből azt is mondhatnám, hogy ha csak a Replika eljut az ifjú társadalomtudósokhoz, én már attól is boldog leszek. Komolyabbra fordítva a szót, ez nem teljesen hiú remény, mivel a Replika számos blokkja már eleve egyetemi használatra szánt tananyagnak is készült olyan külső szerkesztők szerkesztésében, akik a felsőoktatásban oktatnak.

SzGy: Ha visszagondol az egyetemista és/vagy előző korszakaira, látogatott-e bármilyen könyvtárat, esetleg a Szabó Ervin Könyvtárat annak idején? Milyen élmények, tapasztalatok fűzik ahhoz az időszakhoz?
FÁ: Diákként viszonylag sokat használtam nemcsak az egyetem, de a Szabó Ervin Központi Könyvtárát is. Nem vagyok nagy könyvtárban ücsörgő, inkább kölcsönözni szoktam vagy a Központi Könyvtár büfében melegszendvicset enni. Minden évben az egész könyvtárhálózatba beiratkozom, nem is annyira a szakkönyvek, mint inkább a szépirodalmi művek kínálata miatt. Rendszeresen előfordul, hogy egy-egy könyv összes példányát kikölcsönözték a Központi Könyvtárban, de a kerületi tagkönyvtárakban átsiklottak fölötte a tekintetek. Legutóbb Krusovszy Dénes Akik már nem leszünk sosem című, egyébként kiváló regényével jártam így, de a szívemnek kedves Grecsó-életmű nagy részét is így olvastam végig.

SzGy: Amikor forrást, szakirodalmat gyűjt egy adott kutatási témához, milyen “eszközökhöz” nyúl leginkább? Használ-e könyvtári vagy egyéb adatbázisokat?

FÁ: A forrásgyűjtés fázisában mindig elsők között nézek rá a Szabó Ervin katalógusára, de egyébként ezt olyankor is gyakran megteszem, ha egy magyar nyelvű kiadvány pontos és részletes könyvészeti adataira van szükségem, például egy fordításhoz. Egy-egy új kutatás elején – amire azért egy szociológus életében nincs sokszor példa, bár sokak szellemi frissességének jót tenne néha a radikálisabb témaváltoztatás – az online adatbázisokat is használom, aztán leginkább hólabdaszerűen, az olvasott könyv vagy írás bibliográfiájából kiindulva haladok tovább vagy a kézirat készítési fázisában gyűjtöm be az újabb olvasnivaló-tippeket. Ha sikerül végre lezárnom régóta húzódó munkafolyamatokat, akkor azon leszek, hogy visszazökkenjek a szűk értelemben vett kutatómunkába.


A fotók forrása a bemutatott személy.

Médiabox

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség