FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Regényes dalok

Murakami, Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra

2011-12-01 09:30:24

" Pretend "

Részlet a könyvből:

"Simamotóék nappalijában volt egy vadonatúj sztereó lemezjátszó, odajártam hozzájuk zenét hallgatni. Az igazat megvallva a lány apjának a lemezgyűjteménye nem igazán szolgált rá a korszerű berendezésre, mert legfeljebb tizenöt lemezből állt, többségében népszerű klasszikusokból. Vagy ezerszer meghallgattuk azt a tizenöt lemezt, még most is egyenként emlékszem minden hangra.
Simamoto kezelte a lemezeket. Kivett egyet a tokjából, óvatosan a korongra helyezte, anélkül hogy hozzáért volna a barázdákhoz, és miután egy apró kefével az utolsó porszemtől is megtisztította a hangszedőfejet, még elővigyázatosabban leengedte a tűt. A lejárt lemezt aztán befújta sprayjel, és egy puha filccel szárazra törölte, végül belecsúsztatta a tokba és visszatette a helyére, a polcra. Az apja tanította a szertartásos bánásmódra, és ő pontosan követte is rettentő komoly ábrázattal, még a szemöldökét is összehúzta, és visszatartotta a lélegzetét. Ezalatt én csak ültem a kanapén, és figyeltem minden mozdulatát. Csak azután nézett rám egy halvány mosoly kíséretében, miután a lemez visszakerült a polc biztonságába. Nekem ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy nem is lemezt tart a kezében, hanem egy törékeny lelket.
Nálunk otthon nem voltak lemezek, se lemezjátszó. A szüleimet hidegen hagyta a zene, nekem be kellett érnem egy vacak műanyag rádióval, folyton azt hallgattam. A rock and rollt szerettem, de elég gyorsan megtanultam élvezni Simamoto kedvenc klasszikusait. Ez a zene egy másik világot tárt fel, amelynek megvolt a maga varázsa, de nem is ez a másik világ bűvölt el igazán, hanem az, hogy Simamoto is hozzá tartozott. Hetente egyszer vagy kétszer kettesben üldögéltünk a kanapén, a mamája készített nekünk teát, azt iszogattuk, és egész délután Rossini nyitányokat hallgattunk, meg Beethoven Pasroraléját vagy a Peer Gynt szvitet. Az anyja örült az ottlétemnek, hálás volt, amiért a lánya nem sokkal azután, hogy bekerült az új iskolába, már is barátra tett szert. Azt hiszem, a rendes öltözködésem is tetszett neki. Ezzel szemben én minden igyekezetem ellenére sem kedveltem őt igazán, de nem tudtam volna megmondani, miért nem, hiszen nem volt rá különösebb okom. Simamoto mamája mindig kedves volt hozzám, de a hangjából árnyalatnyi ingerültség hallatszott ki, amitől kellemetlenül éreztem magam.
Az apa lemezei közül Liszt két zongoraconcertóját szerettem a legjobban, két okból is. Először is nagyon szép volt a lemezborító. Másodszor pedig Simamotón kívül nem ismertem senkit, aki Liszt zongoraconcertókat hallgatott volna, és ez nagyon imponált nekem. Olyasmire leltem, amit senki sem ismert a környezetemben - egy titkos kertre, ahova csak nekem volt bejárásom. Mámoros lelkesültség lett rajtam úrrá, a létezés magasabb szintjére emelkedtem.
Ami a legfontosabb, a zene valóban maga volt a gyönyörűség. Első halláskor mélyen megérintett szárnyalása, kifinomultsága, áradása. Aztán minél többször hallgattam, lassan, apránként, homályosan alakulgatott bennem a kép, amelynek saját jelentése volt. Ha becsuktam a szemem és koncentráltam, a zene úgy hatott rám, mint az örvénylő folyam. Kavargó víztölcsérek formálódtak, egyik a másik után, és a mai eszemmel már megértettem, mindegyiknek megvolt a saját elvont, fogalmi jellege. Égtem a vágytól, hogy Simamotóval megosszam a gondolataimat, de nem tudtam kifejezni őket, mert az, amit átéltem, meghaladta nyelvi képességeimet. Egészen más szavakra lett volna szükségem, magam se tudtam, mifélékre. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam biztos abban, érdemes-e egyáltalán szavakba önteni az élményt. Sajnos mára elfelejtettem, hogy hívták a felvételen játszó zongoristát. Csak az élénk színű lemezborítóra emlékszem, meg a feltűnően súlyos, vastag bakelitlemezre.
A gyűjteményből nem hiányzott Nat King Cole és Bing Crosby egy-egy lemezfelvétele sem. Ronggyá hallgattuk mindegyiket. Crosby karácsonyi dalait például évszaktól függetlenül élveztük. Visszagondolva tényleg furcsa, milyen élvezetet találtunk a sokszori meghallgatásban.
Egyszer egy decemberi napon, nem sokkal karácsony előtt is ott ültünk Simamotóval a nappali kanapéján, és mint mindig, zenét hallgattunk. Az anyja elment valahova, egyedül voltunk a lakásban. Felhős, borongós téli délutánra emlékszem, a bágyadt napsugarak alig hatoltak át a vastag felhőrétegen. Minden fakónak, mozdulatlannak tűnt. Odakint szürkült, és a szobára csaknem esti sötétség ereszkedett, csak az olajkályha fénye derengett halványan. Nat King Cole a Pretend című számát énekelte. Akkor persze nem értettük a dalszöveg jelentését, hisz nem tudtunk angolul, de több volt számunkra egyszerű dalnál. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, és olyan sokszor hallottam, hogy kívülről megtanultam a kezdősorokat:


Pretend you're happy when you're blue
It isn't very hard to do

A dal és Simamoto kedves mosolya egyet jelentett számomra. Úgy éreztem, hogy a szöveg egy bizonyos életszemléletet fejez ki, bár akkor nekem nehezemre esett volna úgy is szemlélni az életet."

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség