FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Olvasók az olvasásról

"...csak az ember olvas" - Emile M. Cioran: A bomlás kézikönyve

2007-06-05 13:06:39

Oláh Tibor írása

Önmagában minden gondolat, esszé semleges és ártatlan. Így hangzik a német idealizmus egyik felismert tantétele is, amit Cioran megismételt és könyvében az olvasói számára bemutatott. Az ember hogyléte kölcsönzi a világ számára a megfelelő attribútumokat. Ez a gondolat az eszmék sajátja, amelyből minden esszé az életerejét meríti, és ennek következtében bukik majd el egykoron. Ez nyújt védelmet az emberek számára a bomlás kézikönyve ellen is. Egy és ugyanazon csillag, amely minden gondolat számára megszabja a végpontjaikat. A „dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki a Megmagyarázhatatlant” (159. o.), erre jött rá a bölcsészettudomány, és más tudományágakkal szemben elég erőt tanúsított ahhoz, hogy mindezt beismerje. Az ember társas lény, és elképzelhetetlen, hogy egyetlenegy ember létezzen csak. Ádámnak azért volt szüksége Évára, hogy mint ember létezhessen. Ők egyetlen perspektívából ítélték meg saját magukat, egymás tükrei voltak.

Aki olvas, mindig keres valamit, egy lehetséges válasz fogalmazódik meg a kérdezőben. „Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hogy féltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van.”(113. o.) A könyv az élet legitimálása, vagy a jó dolgok könyörgése akár lázadás formájában is, a kétségbeesést szavak soraira váltva. Az írás ilyen mély értelmű kifejlődésének egyedüli oka az emberi tökéletlenségből és az individuum eszenciájából, a perspektívák sokféleségéből meríti erejét; ezzel megelőzve a beszéd közvetlenségét. A beszéd örök jelenléte és ártatlansága soha nem lesz képes akkora hatást gyakorolni a hallgatóságra, hogy annak semlegességét hangsúlyoznunk szükséges volna. A beszéd sohasem lehet abban az értelemben semleges, ahogyan egy írott gondolat az. Az eszmék semlegességéhez hozzátartozik, hogy mindig az ember a kérdező és a szemlélő: „bármelyik vágyunk újrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti…”(98. o.) Arról a szerelemről egy sort sem tud írni a költő, ami tökéletes és annyira szép, hogy már önmagában minden színt tartalmaz. Az író, amikor odaül íróasztalához, saját magát győzi meg és foglal állást egy bizonyos kérdésben, érzéseit, hitét támogatja, könnyítve kétségbeesett lelkén. Lehetősége van olyan nézőpontból a világra tekinteni, melyből értelmezi azt. Ez a sajátos nézőpont műalkotásának eredete. Ezzel a műalkotással találkozik az utókor, vagy már a művész (az író) saját kora is, megtalálva benne az értékest. Jézus és Szókratész hittek magukban és társaik hitetlenségéhez viszonyultak, ezért nem írtak egy sort sem. Saját hitük, önmagukból táplálkozó gondolatuk, teremtett értékeik vezették őket; és a születésük és haláluk közti távolságot ennek megfelelően maguk szabták meg. A végső órájuk így az ő végórájuk volt. Az abszolút hit forrásának nincs szüksége semmiféle támogatásra, egyetlen betűre sem. „Aki szerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a ››felebarátom‹‹, az annyit tesz, hogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok ››önmagam‹‹: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek.”(208. o.)

A hitre való képességünket éppen úgy nem mi szabjuk meg, miként a betegségekre való hajlandóságunkat sem. Az író megdöbbentő párhuzamot lát egy beteg ember és egy hívő lélektani élete között. A betegségben szenvedő ember ugyanúgy kiszolgáltatott betegségének, miként a hívő a hitének. Ők mindketten egy náluknál magasabb erő szerint élnek, és minden nap, amit eltöltenek a földi fényben, ajándék számukra; minden nappal eggyel több és nem kevesebb az idő, amit megélhetnek tökéletlenségükben. Mindketten megszabadultak az élet folyamától, a napok egyre inkább kisebbítő egymásutánjától, a boldogtalanság tehetetlenségétől. Ezzel szemben, aki önmaga lépteit lépi, és nem másokat követ, nem fog botladozni. Van-e bennünk elég erő önálló lépteinkhez? Az elmúlás művészetének antik pompáját már elvesztettük, hiányzik belőlünk az önmagunkból teremtő erő, az egyszeri kezdeményezés kiválósága, már nem magunk szabjuk meg, mikor és hogyan veszünk búcsút a világtól. Az embernek egészségtelensége végett van szüksége örök vigasztalásra. „Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél…”(177. o.) Az olvasó eljutva A bomlás kézikönyve sajátos nézőpontjához, túl azon a ponton, amikor (Isten) „ a nemlét ölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével”(179. o.), megvigasztalódik. Vajon a nemlét nem ugyanannyit ér-e, mint az öröklét? Az úrnak nincs nagyobb szüksége a szolgálójára, mint a szolgának a parancsadójára; a teremtőnek a teremtményeire, hogy az lehessen, akinek mondja magát? Az élet értéke a bomlás és az elmúlás törvényéből meríti fenségességét. „Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumként éli át saját érdemeit vagy semmirekellőségét…”(192. o.)


Megjegyzés:
Az idézetek után szereplő, zárójelbe tett oldalszámok a forrásul használt irodalom –Emile M. Cioran A bomlás kézikönyve, Atlantisz kiadó 1999. lapszámaira vonatkoznak.


Oláh Tibor - felnőtt kategória

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség