FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Olvasók az olvasásról

"...csak az ember olvas" - Az író balladája

2007-06-04 18:23:49

Villax Richárd írása

Bizony megeshet fiatalon is az emberrel, hogy kórházba kerül. (Akkor még fiatal voltam, ma már csak „viszonylag fiatalnak” tarthatom magam.)

A kórház pedig egy külön kis világegyetem. A másik véglet, ahol nincs elvárás, nincs feladat. Illetve az volt a feladat, hogy nem volt feladat; fel kellett találni magamat.

Kezdetben beszélgetéseket kezdeményeztem betegtársaimmal, de – ahogy egy kórházban talán ez elfogadható is – ők kellőképpen lehangoltak, magukba fordulók voltak. Jöttek azután a könyvek, s majd amikor szemem belefáradt a sok olvasásba, jött maga az alkotás. Szobatársam rajzolgatott, én pedig a szomszédos ágyamon írogattam.

Végre volt időm összehozni egy novellát! Végre meghallottam azt a halk kis hangocskát, amely a történetet súgta nekem, nem nyomta el idebent a világ ordítása, zaja!

Mert igazság szerint csak néha írok, ha úgymond alkalom van. (Pedig az mindig lenne…)

Amint a novellát sikerült befejeznem, az alkotás örömét egy másfajta örömérzés váltotta fel: az orvos jobbnak találván állapotomat, engedélyezte, hogy napi néhány órára kimehessek az intézmény gyönyörű kertjébe! Igen, valóban ilyen jelzővel lehet illetnem azt a parkot; nem véletlen, hogy a mindig nyitott oldalkapun át a környék lakói is gyakran besétáltak. Rajzolgató szobatársam szerint egyik híres írónk is itt rótta le napi séta-adagját.

Ha nem fura ezt így leírni, ő volt a második legkedvesebb íróm. Az első számút, mai napig sem tudom megmagyarázni, miért, talán magával ragadó, de elég egyszerű stílusa miatt kedveltem meg. Ezt az írót, akiről szobatársam beszélt, pedig valóban egyéni, letaglózó írásmódja miatt.

Aztán egyszer csak megláttam ezt a zömök, nagypapákra emlékeztető embert, amint párjába karolva sétált a ligetben. Valahogy odasodródtam hozzá, és megszólítottam.

Közelről - amilyen gyengének látszott a teste, olyan erősnek tűnt a tekintete és lelke. Úgy éreztem, egy végletekig őszinte, önmagát vállaló, félelmektől mentes ember mellett visz az utam, aki talán nem e világra született, de pont emiatt emelkedhetett ezen őszintétlen és szorongó világ fölé.

Néhányak szerint botrányember volt. Igaz, a közélet egynémely figurájával alaposan elszámolt, de mennyivel jelentősebbek voltak kisebb példányszámban kiadott regényei! Mindenesetre, ha az asztalra csapott is néha, ugyanúgy képes volt – mai divatos kifejezéssel élve - nagyon pozitívan is hozzáállni az emberekhez. Ezt mi sem jellemzi jobban, hogy amikor megkérdeztem, dedikálná-e az általa írott könyveimet, megmutatta azt a kórház szomszédságában emelkedő házat, ahol lakott.

Behozattam ezeket a könyveket, és meglátogattam ezt a „szigorú nagypapát”. Szép sorban alákanyarintotta az első oldalakat, de az üdvözlő szöveget a feleségének kellett fölé írnia, mert az öregnek gyengeségében már a keze is remegett. Némely könyvnél egyenesen meghatódott újdonsült íróbarátom, hogy van, aki e művét is őrzi könyvespolcán.

Ezután húztam elő „aduászomat”, azaz a már említett, kórházi osztályom falai közt született novellámat. Udvariasan kértem, hogy ha ideje engedi, olvassa el, és ha lehet, véleményezze.

- Csak akkor hagyja itt, ha bírja a kritikát! Bizonyára tudja rólam, hogy én kimondom mindig, amit gondolok.

…de természetesen ott hagytam, majd visszamentem érte egy hét múlva. Felesége bekísért az öreghez, aki az ágyában feküdt, s éppen a lázát mérte. A falakon könyveit hirdető bekeretezett plakátok függtek.

Megdicsért a novellámért. Büszke voltam, hiszen az ország talán legélesebb tollú kritikusa tette ezt. Ellátott néhány jó tanáccsal, majd megbeszéltük, hogy máskor is ellátogatok hozzá, ha új „művem” születik.

A kórházi kezelés ideje letelt. A novella bejárta a maga kis pályáját, meglehetősen mérsékelt, de mégis jóleső sikereket tudva magáénak. És én is jártam persze a hétköznapok útját; azt a forgalmas utat, ahol a zajok elnyomják azt a bizonyos hangocskát, amit az írásom elején már említettem. Miközben ismerőseim egyopuszos „zeneszerzőnek” hívtak tréfából, én a lelkem legmélyén mégsem tettem le arról, hogy nemsokára kiírom a papírra a szívemben élő történeteket.

Azután a Híradóból hallottam meg, hogy „hosszantartó, súlyos betegség után…” Mindig így kezdik az elhalálozásról szóló híreket.

Nem volt nehéz elképzelnem, ahogyan az öreg író azzal a kemény, szúrós tekintetével a halál szeme közé nézett, és azt mondta: „Itt vagyok, én vagyok, ez vagyok – bármi következzék is: vállalom!”.


Villax Richárd – felnőtt kategória

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség