FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR

Kérdése van?
Keressen minket!

| English | GYIK | Fórum

Menü

Főmenü » Könyvtáraink » Dagály u. 9. » Nekünk tetszett

Cabré, Jaume: A Pamano zúgása

2008-03-01 14:32:00

Részlet a könyvből:

„Tina emlékezete szerint ez volt élete legkínosabb vacsorája. Családja két férfitagja lesütött szemmel kanalazta a levest, ő meg nézte őket, és megpróbált beszélgetést kezdeményezni, tudod már, mikor mehetünk el meglátogatni, de Jordi nyomban durván odavetette, mert teljesen össze volt törve, hogy én aztán nem megyek el meglátogatni, és Arnau az anyjához fordulva azt felelte, még nem tudom pontosan, de amint megtudom, szólok: nagyon szeretném, ha eljönnétek. Vagyis ha eljönnél. Aztán újabb negyedóra hallgatás, amíg megemésztették, vagyis ha eljönnél, ami azt jelentette, hogy zárjuk ki Jordit a beszélgetésből, a jövőből. Végül az asszony törte meg a csöndet, amikor azt mondta, nem tudom, valahogy nem tudlak elképzelni feketében, misekönyvvel a kezedben, a kerengőben sétálva vagy a kórusban énekelve. Olyan furcsa, mintha egyszerre nagyanyóvá vénítettél volna. Ez volt az Utolsó Vacsora egyetlen pillanata, amikor Arnau nevetett. Mert hangosan felnevetett, és Tina biztosan tudta, hogy Jordit is fojtogatja a nevetés, de olyan nyakas, hogy nem képes kizökkenni a szerepéből, még akkor sem veheti tréfára a dolgot, ha szeretné. De ahhoz volt elég tapintatlan, hogy a rántotta után megjegyezze, hiányozni fognak a nők.
- Igen. Tudom.
- Akkor miért csinálod?
- Más okokból. – Ivott egy korty vizet. – De nem hiszem, hogy érdekelnek.
- Engem viszont igen – mondta Tina félénken.
És akkor Arnau, ahogy Jézus a tanítványainak, beszélt nekik a szentek közösségéről, az imádság erejéről, az ora et labora elvéről, arról, hogy szerinte mi az értelme a szerzetesi életnek, vagy ahogy ő mondta, a szerzetesi alternatívának. Meg az imaórák és a liturgia jelentőségéről, arról, hogy azért kérte felvételét a Montserrati Apátságba, hogy a kolostorban lakhasson, mostantól fogva, élete végéig. Hogy nem tudja, kiválasztják-e majd arra, hogy pappá szenteljék: de a lényeg az, hogy szerzetes lehessen. És amikor azt mondta, élete végéig, Tina úgy érezte, a haláláról beszél, és hallani vélte, amint a sírkő, olyan, mint amilyeneket Serrallac is farag, nagy döndüléssel bezárul, és a hang hosszan visszhangzik egy ismeretlen, sötét templomhajóban. Arnau nyugodtan beszélt, a maga szokásos, lassú módján, de cseppet sem kioktató hangon, és éreztette velük, mennyire örül, hogy megkezdheti az új életet, meg hogy nem, inkább egyedül szeretne odamenni, úgy sokkal jobb. Nem, tényleg nem kell. Nem akarja, hogy elkísérjék. A szülei a szalvéta redőiben megbúvó morzsákat szemezgetve nem mertek egymásra nézni, csak hallgatták a fiukat, és fájó szívvel mindketten arra gondoltak, édes Istenem, hogy szédíthették meg ennyire ezzel a sok badarsággal, még hogy a szentek közössége, hiszen olyan kiegyensúlyozott, okos, művelt és szorgalmas gyerek. Az ég szerelmére, milyen alapon és mi a jó büdös francnak zavarták meg ennyire az eszét azok a lélekrablók.
Némán mosogatták el az edényeket. A televíziót be sem kapcsolták, mert nem illett volna az alkalomhoz, csak leültek a nappaliban, és Jordi pipára gyújtott. Mind a hárman hallgattak, de a csend most nem volt kényelmetlen. A maguk suta módján így búcsúztak el egymástól, mert úgy látszik, soha többé nem jössz haza hozzánk, ha apád meg én egyáltalán együtt maradunk. Jordi már majdnem elszívta a pipát, amikor Tina újra érezte a szúrást, három napja nem jelentkezett, de éppen ma kell beléhasítania. Elhessintette a fekete felhőt a gondolataiból, és kiment a nappaliból. A dolgozószobából tompán hallotta, hogy Jordi megjegyzi, ha kolostorba vonulsz, elveszíted azt a kulturális gazdagságot, amely egyre inkább körülvesz bennünket. Arnau olyan csöndesen válaszolt, hogy nem hallhatta. Ja, de süket ez a Jordi, nem tudja, mit kellene mondani. Akárcsak én. De én azt mondtam volna, hogy ha kolostorba vonulsz, elveszítesz egy asszonyt, aki nagyon szerethetne. Engem pedig a sírba viszel. De ezt nem mondhatom meg neki. Tina egy ajándékcsomaggal a kezében ment vissza a nappaliba.
- Ez a tiéd.
Odaadta Arnaunak, aki meglepődött. Kíváncsian kibontotta, és Jordi, aki nem tudott a dologról, ugyanolyan kíváncsian nézte. Egy fényképalbum volt, és benne a legjobb képek, amelyeket Tina a fiáról csinált, élete húsz éve során, a klinikán készült első, csecsemőkori képtől (milyen büszke is volt, hogy anya lett, és az ő felelőssége egy emberi lény felnevelése) az elmúlt nyárig, amikor Arnau napégette arccal hazajött Boszniából, egy francia civil szervezet építőtáborából. Ezen a képen a mosolygó Jordi mellett, állt, aki akkor már félredugott valakivel, még nem tudom, kivel, de Renom már találkozott vele Lleidában, amikor állítólag máshol volt.
Arnau gondosan végignézte a fényképeket. Tina biztos volt benne, hogy sikerült elérzékenyítenie, de a fiú nem akarta, hogy észrevegyék. Megfigyelte, milyen gyorsan átlapozta a tizennyolcéves korában készült képét, a jegenyefenyőkkel meg a hófoltokkal a háttérben, amelyiken Arnau az álmai távolába néz, milyen szép gyerek, az én fiam, én hoztam a világra; az a kép jogos büszkeséggel tölti el. A fia viszont teljesen megzavarja.
Nagyon későn feküdtek le, mintha azt remélnék, hogy hármójuk csöndes együttléte sosem ér véget. Tina elismerte, hogy Jordi ebben egész rendes volt, mert nem csinált jelenetet, félretette a dühét addigra, amikor kettesben maradnak. Tina nem akart Jordival együtt ágyba bújni.
- Majd én keltelek benneteket – mondta Arnau, amikor beállította az ébresztőórát.
- Nem értem, miért kell olyan korán indulnod.
- Jó éjszakát, Arnau.
- Jó éjszakát, apa. – Aztán mielőtt becsukta a szobája ajtaját, nagyon gyöngéden megcsókolta az anyját. – Köszönöm a fényképeket – mondta neki. – Nagyon örülök nekik.
A szobájában Arnau leült az ágy szélére. Önkéntelenül is simogatni kezdte Jurijt, aki az ágy közepén feküdt. A macska szomorúan nyávogott egyet, és odabújt Arnauhoz, aki hírtelen rádöbbent, hogy nem látlak soha többé, Jurij Andrejevics. Apáékat majd látom még. De téged nem. Miután keményen tartotta magát az Utolsó Vacsorán, az Utolsó Vacsora Utáni Beszélgetésen, az Utolsó Mosogatáson, az Élet Fényképeinek Utolsó Ajándéka alkalmával, az anyja zavart bánata és az apja tehetetlen dühe közepette… most, hogy Jurijt simogatta, váratlanul kicsordult a könnye, és újra arra gondolt, nem látlak soha többé, Jurij Andrejevics, mert már nagyon öreg vagy. Zsivago doktort megzavarta az érzelemkitörés, nagyot ásított, és gyorsan leugrott az ágyról valami ismeretlen nesz nyomában, mert a ház fiatal lakójával nem szokott beszélgetni.”

A könyv bibliográfiai és kölcsönözhetőségi adatait itt találja meg.

Cimkefelhő

adatbázisok | beiratkozási díj | biblioterápia | budapest | e-book | elektronikus könyvtár | előjegyzés | folyóiratok | használat | hosszabbítás | hírek | igénybevétel díjai | kiállítás | könyvtárközi kölcsönzés | mobil | nyitvatartás | statisztika | szociológia | tanfolyam | továbbtanulás | zene | álláshirdetés |

A weboldal fejlesztése a TÁMOP-3.2.4-08/1/KMR pályázat keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség